ÓCSAI
PLÉBÁNIA




Bajcsy-Zsilinszky utca 28.
2364 Ócsa
HÍREK TÖRTÉNELMÜNK MISEREND HELYI KIADVÁNY KAPCSOLAT
NAPI EVANGÉLIUM

2019. szeptember 22.
vasárnap

Móric névnap

Abban az időben amint Jézus továbbhaladt, látott egy Máté nevű embert a vámasztalnál ülni. Így szólt hozzá: „Kövess engem!” Az felállt és követte őt. Később, amikor Jézus az ő házában vendégeskedett, eljött sok vámos és bűnös, és helyet foglaltak az ...

Megjelent az Új Ember 2019. február 24-i száma

2019. február 20. szerda, 19:57

Az Új Ember ez évi nyolcadik számát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

A címlapon közöljük a hírt, hogy Ferenc pápa jóváhagyta azt a határozatot, amely megállapítja, hogy Isten szolgája Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország prímása hősies fokon gyakorolta a keresztény erényeket. A Szentatya döntésével kapcsolatban Erdő Péter bíboros, prímás közleményt adott ki, és Székely János szombathelyi püspök is nyilatkozatban üdvözölte a jóváhagyást, méltatva Mindszenty bíboros erényeit. A döntéssel kapcsolatban a következő lapszámunkban interjút olvashatnak Erdő Péter bíborossal. Beszámolunk a Mindszenty-per hetven év távlatából – Főpapi sorsok Kelet-Közép-Európában címmel a Parlamentben megrendezett kétnapos szakmai konferenciáról is.

Tájékoztatást olvashatnak Ferenc pápa közelgő csíksomlyói látogatásáról. Veres András győri püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke többek közt arról nyilatkozik, hogy a püspöki konferencia tagjai testületileg utaznak az erdélyi kegyhelyre, ahol a Szentatya mutat be szentmisét.

A múlt héten zajlottak a házasság hete programjai, a záró szentmiséről tudósítást olvashatnak a lapban, s a témához kapcsolódva jelent meg összefoglalónk a szerelmesek miséjéről, amelyet a budai Országúti ferences templomban mutattak be február 13-án a házas- és jegyespárokért, valamint az együtt járókért. A Családok Jézusban közösség által kezdeményezett szentmisében a párok 2005 óta minden évben hálát adnak kapcsolatukért, s ezzel a Bálint-nap keresztény gyökereit elevenítik föl.

Szintén a témába vág a PárKatt online katolikus párkereső sikeresnek bizonyult kezdeményezéséről szóló írásunk, illetve tudósításunk a családi életet, a házasságot, a párkapcsolatot és a gyermeknevelést középpontba állító kecskeméti konferenciáról, amelyen a házasság hetéhez kapcsolódva a családi életre nevelés programját mutatta be a Kecskemét-Széchenyivárosi Közösségépítő Egyesület (SZÉK).

Interjút közlünk lapunkban Szabó Ferenc jezsuita szerzetessel, a Vatikáni Rádió magyar adásának egykori főszerkesztőjével, költővel, teológussal, a hazai katolikus közélet egyik legszínesebb egyéniségével, aki a kommunizmus áldozatainak emléknapja (február 25.) alkalmából Parma Fidei (A Hit Pajzsa) díjban részesül. A jezsuita szerzetes az interjúban a 20. század kiemelkedő teológusairól, Krisztus igazságának a történelemben való megvalósulásáról és napjaink Egyházának kérdéseiről beszél. „Az Egyház nem múzeum, hanem tábori kórház, amelyben – a fellegvárból kilépve – le kell hajolni a szenvedő emberekhez” – idézi Ferenc pápát a jezsuita szerzetes.

* * *

Mértékadó kulturális mellékletünkben a Szerb székesegyház a Tabánban – Az eltűnt Rácváros emlékezete című kiállítást mutatja be Mészáros Ákos. A tárlat március 31-ig tekinthető meg a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában.

Lőrincz Sándor a Múltidéző rovatban Jászai Mari unokahúgáról, Jászai Jolánról írta meg személyes emlékeit, felelevenítve az egykori kaposvári farsangi bálok hangulatát. A nagy egyéniség, Jolán néni színészi karrierje 1985-ben, hetvennyolc évesen indult. A közönség számos magyar filmből ismerheti őt, többek közt játszott az Édes Emma, drága Böbe, a Három boltoskisasszony című alkotásokban, valamint a SztracsatellaA Szórád-házés a Szerelem utolsó vérig című filmben is remekül alakított kisebb-nagyobb epizódszerepeket.

A 91. Oscar-díj-átadó előtt Paksa Balázs tallóz az esélyesnek tartott filmek közül, Hajnal Gergely pedig a „kiemelkedően nagy érdeklődés mellett” zajlott idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválról írt összefoglalót.

Schmidt Egon tavaszváró írását a Természetrajz rovatban olvashatják.

Olvassa, ajánlja, terjessze Magyarország katolikus hetilapját! Az Új Ember elérhető és megvásárolható a templomokban, az újságárusoknál és a Digitalstandon.

Magyar Kurír

 

Befejezés előtt Mel Gibson feltámadásról szóló filmje

2019. február 15. péntek, 20:20

Talán már idén, de legkésőbb 2020 húsvétja előtt a mozikba kerül „A passió”-nak, minden idők legsikeresebb vallási témájú filmjének folytatása, mely a feltámadásról szól – adta hírül spanyol filmes portálokra hivatkozva az osztrák katolikus hírügynökség, a Kathpress.

Több spanyol filmportál is beszámolt arról, hogy befejezés előtt áll Mel Gibson feltámadásról szóló filmje. Az Izraelben, Marokkóban és több európai helyszínen forgatott film középpontjában a Jézus halálát követő három nap áll, az az időtartam, amit eddig még nem igen emelt ki egy film sem – nyilatkozta Alfonso Mendiz, az UIC, a barcelonai egyetem kommunikációtudomány-professzora. A beszámolók szerint a film a sírbatétellel kezdődik, és arra a három napra koncentrál, amely a feltámadásig eltelik, amelyet Jézus tanítványai félelemben éltek meg. Az alkotás aztán ezt az utat bejárva a feltámadásban csúcsosodik ki.

Mendiz szerint a film foglalkozik azokkal az intrikákkal is, amelyek Jézus halála után Heródes környezetében alakultak ki, hangsúlyt kap Poncius Pilátus, Kaifás zsidó főpap és Júdás apostol alakja, illetve a hatalomvágy és a hatalom megszerzése.

A források szerint a film költségvetése 20 millió dollár körül mozog – erősítette meg a Samuel Goldwyn Films. Ahogy A passióban, úgy a készülő filmben is Jim Caviezel játssza Jézust, Mária szerepében Maia Morgenstern, János apostoléban Christo Schiwkow, Péterében pedig Francesco De Vito lesz látható. A forgatókönyv első feldolgozása Dan Gordan (A hurrikán) nevéhez köthető, amit aztán Randall Wallace (A rettenthetetlen) erőteljesen átdolgozott.

Caviezel 2018-ban egy, az USA Todaynek adott interjúban arról beszélt, a készülő alkotás a történelem legnagyobb filmje lesz. Úgy vélte, egyes részletei bizonyosan sokkolni fogják a nézőt. De Gibson nem akarja átlépni a „túlvilág határát” – fogalmazott a színész. A rendező pedig ezt megelőzően arról beszélt, filmje témája nemcsak a feltámadás csodálatos eseménye lesz, hanem mindazok a történések is, melyek kapcsolatban álltak a feltámadással, hogy annak tényét még inkább kiemeljék.

A bevételt tekintve – több mint 600 millió dollár – A passió tekinthető az eddigi legsikeresebb vallási témájú filmnek. A 2004-ben bemutatott, Krisztus szenvedéséről szóló film kezdettől fogva kritikák kereszttüzében állt, kifogásolták benne az erőszak túlzott ábrázolását. Az arámi, héber és latin nyelven forgatott mozi alapját a négy evangélium mellett az Ágoston-rendi nővér, Anna Katharina Emmerick (1774–1824) A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése című, Clemens Brentano (1778–1842) tollából származó irodalmi feldolgozása adta, és természetesen Mel Gibson személyes értelmezése.

Forrás: Kathpress

Fotó: Kathnet, Geek Tyrant, Isnanchordesk.com

Magyar Kurír
(té)

 

 

Egy Vatikánban őrzött corvina is megtekinthető a budapesti kiállításon

2019. február 2. szombat, 18:28

Az egyik Vatikáni Könyvtárban őrzött corvina, Mátyás király Missaléja is megtekinthető az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) által rendezett, „A Corvina könyvtár budai műhelye” című kiállításon. A műkincset Németh András, a Vatikáni Könyvtár munkatársa ismertette a Vatikáni Rádióban.

Németh András mint a  Vatikáni Könyvtár görög nyelvű kéziratainak szkriptora kapta a megbízatást, hogy a könyvet Budapestre szállítsa a november 6-tól február 9-ig tartó kiállításra. A szakértő elmondta, nagy örömére szolgált visszatérni előző munkahelyére, az OSZK-ba, és elvinni Mátyás király Missaléját arra a helyre, ahol az 1480-as évek végén készült. A Missale egy gazdagon illusztrált kódex, amelyet a budai műhelyben díszítettek, az ottani kódexfestészet egyik kiemelkedő munkája. A kötet hosszú idő óta most jár először Magyarországon. Budáról Urbinóba, Federico da Montefelto utódainak könyvtárába került, majd a 17. század elején a Vatikáni Könyvtárba érkezett. A Vatikán 12 corvinát őriz, ezek egyike a most Budapesten megtekinthető kötet. A Vatikáni Könyvtár honlapján mindenki fellapozhatja ezt a csodás kódexet – hívta fel a figyelmet Németh András.

Németh András néhány évvel ezelőtt Bécsben is azonosított egy corvinát. Azzal az elképzeléssel ellentétben, hogy egy kódex felfedezése egy könyvtárban titokzatos körülmények között történik, ő az akkori munkahelyén, az OSZK-ban a számítógép előtt ülve talált rá a műkincsre, miközben régi adatokat egyeztetett online adatbázisokkal. Ezt követően a bécsi könyvtárban erősítette meg feltételezését; ma már számos adattal tudja alámasztani az ott őrzött kódex eredetét. A szakértő szerint a bécsi kódexen egyértelmű nyoma látható annak, hogy Budán hozzányúltak és restaurálták. A könyvkötőműhelyben a kódexet részekre bontották, majd ezeket beszámozták, hogy újra lehessen kötni. A Bécsben őrzött kódex 10. századi, így ellentmond annak a meggyőződésnek, hogy Budán csak új kódexek voltak – hangsúlyozta Németh András.

A budapesti tárlat görög anyagának bemutatását Németh András vállalta. Ily módon járult hozzá ahhoz, hogy a nagyközönség az egykori Corvina könyvtár görög anyagát is jobban megismerhesse. A szakértő néhány érdekességet is kiemelt Mátyás király kódexeiből. A Vatikáni Könyvtár számos gyűjteményt őriz, köztük az urbinói gyűjteményt is, ahonnan Mátyás Missaléja is származik. Az urbinói gyűjtemény szinte teljes egészében megmaradt, emiatt a Vatikáni Könyvtár raktárában egymás mellett tanulmányozható az a kódexegyüttes, ami talán a legjobb párhuzama a corvinák között szereplő görög kódexeknek. Ez a párhuzam segít értelmezni azt a hiányos katalógust, ami a Budán egykor őrzött, görög nyelvű kódexekről fennmaradt – ismertette a Vatikáni Könyvtár görög nyelvű kéziratainak kurátora.

Németh András megosztott egy érdekes történetet is, ami a görög nyelvű corvinák tanulmányozását segítette. A történet főszereplője egy diplomata, Johannes Alexander Brassicanus, aki 1525 végén Budán teljesített egy küldetést. A bécsi nemzeti könyvtár a diplomata több kódexét is őrzi, melyeken Brassicanus saját kezű bejegyzéssel igazolja, hogy 1525 novemberében és decemberében szerezte őket; egy 1529-ben készült írásában pedig azt sorolja fel, hogy Budán milyen kódexeket látott. Ebben szerepel egy tétel, Hüpreidész kódexe, ami nem maradt fenn, a szerző szövegei csak papiruszon ismertek. A tudomány nem tud ezzel az adattal mit kezdeni. Elképzelhető, hogy Budán volt, de teljes bizonyossággal nem megerősíthető. Brassicanus listája, amit Budán készített és amit évekkel később használt, sajnos mára elveszett. Ha előkerülne, sokkal több adat állna rendelkezésre a budai könyvtár állományáról – tette hozzá Németh András.

A Németh Andrással készült beszélgetés teljes egészében ITT hallgatható meg.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

 

 

Szalézi Szent Ferenc és Bosco Szent János: egy szív, két élet

2019. január 27. vasárnap, 14:00

A Lengyel Erzsébet szerkesztette kötet arra keresi a választ, hogy Don Bosco, a paraszti származású, egyszerű pap miért éppen az arisztokrata származású, gazdag Szalézi Szent Ferencet választotta példaképül, és róla nevezte el az általa alapított szerzetesi közösséget.

Pietro Stella SDB Don Bosco és Szalézi Szent Ferenc – véletlen találkozás vagy lelki rokonság címmel állítja: Don Bosco „felfigyelése” Szalézi Szent Ferenc „szelídségére”, valamint a hivatkozás rá mint példaképre a chieri szemináriumi években kiteljesedett hitbeli érzékenységének lehetett a gyümölcse, ami aztán később a torinói papi körökben érett meg. Szalézi Szent Ferenc az volt Don Bosco számára, amit ő maga is folyamatosan ismételgetett: „szent pártfogó, a szelídségnek, a lelkek iránti buzgólkodásnak és a tisztaságnak – vagyis olyan erényeknek, amelyekről Szalézi Szent Ferenc kiváló példát adott egész földi életében – nemcsak példája, hanem egyben kieszközlője is.”

Joseph Beonzi SDB arra keresi a választ: Mi a szalézi Don Boscóban? A szerző összehasonlítja Szalézi Szent Ferenc és Bosco Szent János lelkipásztori szellemiségét. Emlékeztet rá, hogy papi szolgálatának kezdeti időszakát felelevenítve Don Bosco elbeszélte a tapasztalatait, amikor Juliette Barolo őrgrófné – akit Ferenc pápa 2015-ben tiszteletre méltóvá nyilvánított – alkalmazásában állt, és az őrgrófné eredeti szándéka az volt, hogy alapítson egy papi közösséget Szalézi Szent Ferenc védelme alatt. Az ő hatására jutott arra a gondolatra, hogy megalapítsa és a szentről nevezze el a szaléziakat. Ám a tanulmány írója kutatásai alapján állítja: Don Boscónak személyes okai voltak arra, hogy Szalézi Szent Ferencet válassza. Ezzel nem a 19. századi Torinóban elterjedt „szektáknak” akart válaszolni, nem is Barolo őrgrófné kedvére akart tenni, még akkor sem, ha valóban ő volt az, aki fölvetette a gondolatot. Szalézi Szent Ferenc kiválasztásának lelkipásztori okai voltak, „mert akik ilyen munkára szánják magukat, azoknak el kell fogadniuk ezt a szentet mint a szeretet és kedvesség mintapéldáját”. Joseph Beonzi nem tartaná helyesnek, ha azt mondanánk, hogy Don Bosco mindenben „azonosult” ezzel a „Trient-utáni szenttel”, de „vonzódásról”, „hasonlóságról” és „elkötelezettségről” beszélhetünk.

A tanulmány írója rámutat: Don Bosco földművesek fia volt, és egész életét a szegény fiatalok között töltötte, akik közül sokan szintén parasztok vagy a városi szegénység gyermekei voltak. Alapvető hozzáállása egy gyakorlatias ember hozzáállása volt, nem különbözött korának átlagától. A védőszentjére inkább példaképként tekintett, mint védelmezőként, és nem a csodákat várta, hanem a „karitatív munka” fontosságát hangsúlyozta. Az egyre nehezebb és veszélyesebb időkben Don Bosco és munkatársai a kedvesség és jóság lelkületében bízva próbáltak meg tenni a veszélyeztetett sorsú fiatalság és végső soron a társadalom megújítása érdekében. Szalézi Szent Ferenc lelkülete volt az ihletőjük a gonosz elleni harcban.

Ábrahám Béla, a magyarországi szaléziak tartományfőnöke Don Bosco szemével tekinteni Szalézi Szent Ferencre címmel kiemeli: mindkettőjük emberképe reális emberkép, és pont ezért tud nevelni, közösséget teremteni, célt adni a fiataloknak, mert reálisan tekint rájuk. Hasonlóan fogalmazták meg azt is, hogy „nem siránkoznak a mai dolgok miatt”. A tartományfőnök szerint ez is az egyik közös pontja Szalézi Szent Ferencnek és Don Boscónak, „hiszen az a realitásérzék elvesztésével járna”. Kiemelendő, hogy mindkettőjük istenképe „egy nagyon pozitív, optimista, reményteljes istenkép, ahol az a legfontosabb az Istenben, hogy ő egy értünk cselekvő Isten, aki üdvözíteni akar mindenkit. Aki nem elítélni akar, nem strigulákat húz és a bűneinket számolja, nem számonkérni akar.” Persze Isten igaz bíró, de az igazsága mellett az irgalmasságát és a mindenkit üdvözíteni akaró jóságát, szeretetét emelik ki tanításukban mindketten. Lényegileg ez motivációjuk legmélyebb támasza. Ábrahám Béla szerint „ezért merik mindketten koruk sok problémával küzdő világában meghirdetni a keresztény életszentség mindenkinek szóló reális lehetőségét, az evangéliumi élet minden élethelyzetben való megvalósíthatóságát”. Isten mindenkinek adott valamilyen képességet, adottságot, valamilyen élethelyzetet, amit aztán az Ő kegyelme tesz teljessé bennünk.

Maria Ratta Szalézi Szent Ferenc és Don Bosco: két „szalézi”, egy Szív és egy Anya! címmel a Szalézi Szent Ferencben és Don Boscóban meglévő közös vonások közül kiemeli az örömöt. Rámutat: ha az utóbbi által létrehozott oratóriumban a szentség azt jelentette, hogy nagyon vidámak vagyunk, a genfi püspök buzdítása szerint Mária példájának követése „vajon nem azt jelenti, hogy úgy örvendezzünk, mint a Magnificat Szent Szüze?” Az is egyértelmű, hogy mindkét szent lelkületében hordozta a szent szív erényeit: „kitartás, szelídség, gyöngédség, szeretet.”

Szalézi Szent Ferenc és Bosco Szent János is az irgalmas szeretet-Isten képét adták tovább, előbbi sajtóapostoli, lelkipásztori szolgálatával, utóbbi pedig az elhagyott gyermekek nevelésével, tanításával.

Szalézi Szent Ferenc és Bosco Szent János. Egy szív – két élet
Don Bosco Kiadó, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

A mindig elbukó ember reménye – Gondolatok Goethe Faustjáról

2018. július 1. vasárnap 14:58

A „Faust” nem csupán az örökké nyughatatlan lélek drámája, de a gyarló, újra meg újra elbukó emberé is, aki azonban mindenkor számíthat Isten kegyelmére.

Liezen-Mayer Sándor: Faust és Mefisztó szerződése

Johann Wolfgang Goethe drámai költeménye Jób-motívummal kezdődik. Jób történetét a róla elnevezett könyvből ismerhetjük meg: az Úc földjén élő Jób feddhetetlen volt és igaz, istenfélő ember, a gonosztól tartózkodó. Hét fia és három leánya volt, s nagy vagyonnal rendelkezett: hétezer juha, háromezer tevéje, ötszáz szarvasmarhája és ugyanennyi szamara volt, s igen sok cselédje, „úgyhogy ez a férfi túltett az összes napkeletin” (1,3). A történet szerint Isten Jóbot állítja példaképül a sátán elé, mondván, nincs a földön hozzá hasonló férfi. A sátán azonban azt feleli erre: Jób csak azért ilyen, mert jól megy a sora, de ha Isten csapásokkal sújtaná, akkor elfordulna tőle, sőt, meg is átkozná. Ezért az Úr a sátán kezébe adja Jób mindenét, háza népét, vagyonát, hogy próbára tegye, vajon istenfélő marad-e a bajban is. Ezt követően Jóbnak meghalnak a gyermekei és elveszti a vagyonát, de megmarad jámborságában, és kitart az Úr mellett. Azt mondja: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből és meztelen térek oda vissza; az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” (1,21) Isten ekkor őt magát is a sátán kezére adja, aki betegséggel sújtja. Mindenki, még a felesége is elfordul tőle. Jób hite azonban a csapások ellenére is szilárd marad. Panaszkodik ugyan Isten előtt, megátkozza a napot, amikor megszületett, de nem vádolja az Urat. Mivel a szenvedésben igaznak bizonyult, Isten kegyelmében részesíti, visszaadja egészségét, fiai és leányai születnek meghalt gyermekei helyett, és még annál is több jóval halmozza el, mint amennyivel korábban rendelkezett.

Goethe művében az Úr és Mefisztó az emberről beszélget, s ekkor kerül szóba Faust. Isten az Úr szolgájának nevezi a doktort, de Mefisztó kétségbe vonja, hogy ez így lenne, mondván, Faust holdkóros, akit nem nyugtat meg semmi, „furcsa kedvvel” szolgálja Istent. Az Úr azonban bízik teremtményében: „Ha szolgálatja most még tétova, majd kivezérlem őt a tisztaságba. Kertész is tudja, hogyha zöld a fa, virágot s termést hoz jövőre ága.”

Mefisztó önbizalma határtalan, nyíltan az Úr szemébe mondja, hogy feltétlenül veszítene, ha „hagynád utamon haladni.” Az Úr átadja Faustot Mefisztónak, de figyelmezteti: „Kútfejétől e lelket messze vond, s ha körmeid jól megragadták, vezesd magaddal útadon; de majd ismerd be és el ne hazudd: az igaz ember bárhogy is hibázik, nagyon jól tudja, mely az igaz út.”

Faust örökké kutató, a lét értelmét vizsgáló lélek, aki azonban soha nem lel nyugalmat. Rengeteget és sokfélét tanult, filozófiát, jogot, teológiát, orvostudományt, de úgy érzi: „… most mégis így állok, tudatlanul, mint amikor munkámba fogtam”, és bár híres doktor, csak azt látja, „semmit sem tudhatunk mi!”.

A drámai költemény kezdetén nagyszombat van – a reménytelenség napja ez, hiszen a keresztre feszített Jézus halott, de egyben a reményé is, hogy vasárnap hajnalban Krisztus feltámad, véglegesen legyőzve a halál hatalmát. Faust e határnapon köt szövetséget az ördöggel. Megérinti őt nagyszombat katartikus hangulata, felidéződnek benne gyermekkorának, ifjúságának gyönyörű ünnepei, ám lelkét mégis eladja a gonosznak, önként, szabad akaratból, kalandvágyból.

Mefisztó az egész világot ajánlja fel Faustnak: „Vár a világ, hagyd el a magányt, hol vér s érzék apadoznak, menekítnek onnat.” Gondolhatunk itt Jézus sátán általi megkísértésére: „Neked adom az egész világot, ha leborulva imádsz engem” (Mt 4,1–11).

Faust mindenben, így a szerelemben is a tökéleteset keresi. Az eszményi szépségű Margitnak a tükörképét látja meg először, s azonnal szenvedélyes szerelemre gyullad iránta. Margit azonban tiszta lélek, s ezt még a gyónását kihallgató Mefisztó is elismeri: „Ártatlan gyermek, kis liba, nem is volt mit meggyónnia. Felette hatalmam nem lehet.” Ebben az epizódban Mefisztó az, aki türelemre inti Faustot, figyelmezteti tettének következményeire. A testi vágytól bódult Faust azonban hajthatatlan, ezért Mefisztó előveszi ördögi természetének egyik legfőbb eszközét, és cselhez folyamodik: drága ékszereket, kincseket varázsol Margit szobájába. Ez elég ahhoz, hogy az addig jámbor, imádságos lelkületű lány megszédüljön.

Faust hazugnak nevezi Mefisztót, amikor a szomszéd asszonynak nagyokat lódít, hogy célját elérje. Ám Mefisztó jogosan figyelmezteti, élve az ördög örökös fegyverével – minden relatív, nincs egyértelmű jó vagy rossz –, hiszen Faust parancsára szédítette meg Margitot a kincsekkel, hogy utána elcsábíthassa. Amikor Faust Mefisztó csodatevő erejét felhasználva párbajban megöli Bálintot, Margit bátyját, akinek anyja belehal a fájdalomba és a szégyenbe, a lány pedig megőrül, az ördög felteszi a kérdést az őt felelősségre vonó Faustnak: „Ki okozta vesztét? Én vagy te?” Margit megrontása valóban az ördög és az ember közös műve, hiszen Faust követelte Mefisztótól ellentmondást nem tűrően, hogy segítsen neki elcsábítani a tiszta lelkű, hitét buzgón gyakorló lányt.

Goethe tragédiájának csúcsjelenete a Faust lelkéért vívott küzdelem az égi angyalok, illetve Mefisztó és ördögserege között. A színpad kettéválik, a misztériumdrámák mintájára – balról feltárul a pokol „iszonyú torka”, míg jobboldalt, a magasból alászállnak a mennyei hatalmak. Faust ekkor már vak öregember, tehetetlen, kiszolgáltatott, de a fizikai sötétséggel szemben lelkében fény világlik. A Gond hiába vakítja meg Faustot, lelke legbelső, isteni magja fölött nincs hatalma. A fizikai látás elvesztése pedig együtt jár a lelki megvilágosodással, s Faust ekkor már Krisztus útmutatásait tartja elsődlegesnek: „Mélységes-mély sötétség burkol engem, de fölragyog tisztán benső napom; mit elgondoltam, most be kell fejeznem, s a latban csak az Úr parancsa nyom.”

Mefisztó ügyel rá, nehogy elveszítse Faust lelkét, amit már a magáénak hisz. Közben az angyalok rózsákat szórnak a mennyből. A rózsa a középkori misztika szerint a virágok királynője, amely a mennyek királynőjét, vagyis Szűz Máriát jelképezi. Dante például egy fehér rózsa közepén pillantja meg a mennyországot. Mária a tövis nélküli rózsa: egy legenda szerint a rózsának a paradicsomban még nem volt tüskéje, csak a bűnbeesés után került rá. Mária viszont kezdettől fogva mentes az áteredő bűntől, ahogyan azt a Szeplőtelen fogantatás dogmája kimondja. A mennyből leszórt rózsák ezért zavarják Mefisztót, de a pokolból előhívott sátánjait is, akik bukfencezve menekülnek, mint mindentől, ami a szépre, a tisztaságra emlékeztet. A rózsát szóró angyalok kara eközben Krisztus dicsőségét zengi: „Szeretet-láncok a Fényt kutassák.” Az Ég sugárzó dicsfénye elvakítja Mefisztó szemét, égeti testét, megbénul tőle: „A láng fejem, májam s szívem kikezdi, ez az elem ördögfeletti. Így a pokol tüze se perzsel.”

Az ördögöt gyönyörű szép mennyei angyalok csalják lépre, Mefisztó képtelen ellenállni érzéki vágyainak, s kergeti őket, megfeledkezve Faust lelkéről. A sír fölött a mennybe ragadtatik Faust lelkének jobbik része, a hoppon maradt Mefisztónak pedig marad a ráébredés, hogy az angyalok „Most zsákmányukkal ég felé repülnek; ezért kerengtek hát a sír felett!... Ó, én szegény ügyefogyott, ki meddő vesződség szégyenét nyögöm! Földi vágy, balga szerelem fogott ki a minden hájjal megkent Ördögön!”

Rembrandt: Faust

Faust különböző fokozatokon keresztül jut el az üdvözülésig. Goethe művében az égi szféra hierarchiája Dante Isten színjátékán alapul, annak 28. fejezetén, amelyben le van írva az angyalok rangsora, a kilenc égnek megfelelően. Legalul helyezkedik el az első hármas: szeráfok, kerubok, trónok; utánuk a második hármas: dominációk (dominatio: uralom), virtusok (virtus: hatóerő), hatalmak (principátusok: fejedelemség, hatalom); majd a harmadik hármas: principátusok, arkangyalok, angyalok. Ez utóbbiak már egészen közel vannak Istenhez. Goethénél ugyanígy, a mennyben a szférák egyre nagyobbak, s egyre tökéletesebb lények lakják. Megjelenik Pater Extaticus – a menny és a föld között föl-alá lebegő egyházatyák szférája ez –, majd Pater Profundus – Clairvaux-i Bernát, a legmélyebb megismerést kereső atya, mint a mély régió lakója, szoros kapcsolatban van a földdel, a természettel, az érzéki világgal. Következik a középső régió, Pater Seraphicus – Assisi Szent Ferenc mellékneve (angyali) –, „örökös üdvű láng, izzó szerelmi pánt dicsérete.” Őket követik az angyalok, akik a legmagasabb fényrétegben lebegve Faust lényének halhatatlan részét viszik magukkal. A következő körzet már a legmagasabb, a legtisztább, itt található Doktor Marianus, így nevezik a Mária-kultusszal, Jézus édesanyjának, a Világ Asszonyának dicsőítésével foglalkozó középkori misztikusokat és teológusokat. Megjelenik maga Mater Gloriosa is, aki fel-alá lebeg, megdicsőülten, miközben az angyalok kara Mária dicséretét zengi: „Kit csillagfény fon át, látom középen az ég Úrasszonyát, fény ő a fényben. Ó, világ Úrasszonya!”„Nézzetek a kegyelem nyájas sugarára, üdvre méltóvá tegyen, bűnbánók, a hála. Légyen lelkek legjava néked engedelmes; légy, Királynő, Szűz, Anya, Istennő, kegyelmes!” Elhangzik Bűnbánó Margaréta neve is, a mennyei szférában, tehát Margit is itt van, vagyis üdvözült.

Goethe tragédiájában Faust lelkéért zajlik a harc Isten és Mefisztó között. A műben bemutatott Úr sokkal inkább hasonlít az Újszövetség irgalmas, kegyelmes Istenére, vagyis Jézus Krisztusra, mint az Ószövetség haragvó, bosszúálló, a bűnelkövetőt azonnal büntetéssel sújtó Teremtőjére. Isten ad hatalmat az angyaloknak is, bár ezt ők nem tudják, az Úr lénye számukra is titok – rejtélyes Teremtő.

Az említetteken kívül is tele van a tragédia bibliai és keresztény motívumokkal. Mennybemenetele előtt Jézus így búcsúzott tanítványaitól: „Nekem adatott minden hatalom, égen és földön” (Mt 28,18). Amikor Faust követeli Mefisztótól, hogy mentse meg Margitot, ő kifordítja ezt a szöveget, elismerve egyúttal saját hatalmának korlátait is, és fölteszi a kérdést: „Talán az enyém az Ég és a Föld minden hatalma?”

A bűn, a gonoszság, a hatalommal való gátlástalan visszaélés korokon átívelő, örök jelenlétére hivatkozik Mefisztó, amikor felmentve önmagát, így válaszol a Philemon és Baucis tragikus haláláért őt felelősségre vonó Faustnak: „Nem teszünk mást, mint mások, jóelébb, lássátok Nábót szőlejét.” Mefisztó ezzel arra utal, hogyan szerezte meg erőszakkal a szőlősgazda Nábót földjét, és gyilkoltatta meg őt magát Acháb, Izrael királya, felesége, Jezabel – a Biblia egyik leghírhedtebb nőalakja – gonosz tanácsára (Kir 1,21).

Amikor az ördög és Faust között megkötött szerződés ideje lejár, Mefisztó gúnyosan mondja: „Le, elvégeztetett”. Ez profán, kifordított utalás Jézus halálára, de azzal homlokegyenest ellentétes jelentésű. Jézusnak a keresztfán halála előtt mondott utolsó szava ez volt: „Beteljesedett” (Jn 19,30). A kereszténység alaptanítása szerint Jézus ezzel teljesítette küldetését, önkéntes kereszthalálával megváltotta bűneitől az emberiséget. Faust viszont éppen ellenkezőleg, az ördögé lett, az örök kárhozat vár rá, ezért mondja Mefisztó, hogy „le” – lefelé, a pokolba. Gőgös magabiztosságában azonban figyelmen kívül hagyja az isteni kegyelem végül érvényesülő lehetőségét.

Mefisztó tüzes pecsétről beszél, amely egyszer majd eléri őt, ez pedig utalás a Jelenések könyvére, amikor a fenevad – vagyis a sátán, az Antikrisztus – „fogságba esett, és vele együtt az álpróféta, aki a jeleket művelte a színe előtt, amelyekkel elcsábította azokat, akik fölvették a fenevad bélyegét, és akik imádták a képmását. Ezt a kettőt elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vetették” (Jel 19,20). Mefisztó tehát itt mintegy megjövendöli saját sorsát, és követőiét is.

A Faust nem csupán az örökké nyughatatlan lélek drámája, de a gyarló, újra meg újra elbukó emberé is, aki azonban mindenkor számíthat Isten kegyelmére. Nincs elveszett lélek, mindenki üdvözülhet, még a legreménytelenebb helyzetben lévő bűnös is. A léleknek van egy jobbik része, amely fölött a sátánnak nincs hatalma. A Faust a hazatérő tékozló fiú (Lk 10,1–32) és a jobb lator történeteként (Lk 23,39–43) is felfogható. A végső szó mindig az irgalomé. Faust nem érdem, hanem kegyelem révén üdvözül. A hatalmas, de haszontalannak, hiábavalónak érzett tudása miatt mindenből kiábrándult doktor az ördöghöz történt önkéntes csatlakozása után tragédiák során keresztül döbben rá arra, hogy mi a legfontosabb az életben: mások javáért munkálkodni. Ennek jutalma pedig az örök üdvösség.

Fotó: Wikipédia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig

2016. április 7. csütörtök 10:49

Április 7-én mutatják be a magyarországi mozikban azt a Ferenc pápa életútjáról készült argentin filmet, amelynek alapját az Elisabetta Piqué által írt, „Francisco – Vida e revolución” (Ferenc – élet és forradalom) című kötet adja. Magyarországon a filmet a Cirko Film és az Új Ember mutatja be.

„Ne feledkezzetek el imádkozni értem!” Ferenc pápa egész személyiségét kifejezi ez az egyszerű kérés, amelyet sokszor intéz azokhoz, akiknek szentmisét mutat be, akik őt hallgatják, akiket meglátogat, vagy akik őt látogatják meg. Ez az egyszerű, a találkozások végén elhangzó mondat az, amely közel hozhatja számunkra a pápa személyét, aki nem fél elismerni saját gyöngeségét, esendőségét, másokra való utaltságát. Ferenc pápa, vagy ahogyan az argentin rendezésű film eredeti címében is nevezi, Jorge atya (El padre Jorge) a találkozások embere. Az Elisabetta Piqué újságírónő személyes visszaemlékezésein alapuló mozifilm erőssége is ezeknek a találkozásoknak a bemutatásában van.

A film kiindulópontja a madridi újságírónő, Aná találkozása Buenos Aires érsekével közvetlenül a Joseph Ratzinger bíborost, XVI. Benedek pápát megválasztó konklávé előtt. Aná személyes élményei, a Jorge atyához fűződő kapcsolata vezeti végig a film nézőjét Ferenc pápa életútján, a történetben kiemelt szerepet kap az argentin fővárosban töltött papi szolgálatra való visszaemlékezés.

Aná látogatásai során egyre mélyebben ismeri meg Bergoglio érseket, akit elkísér Buenos Aires szegénynegyedébe, ahol a gyakran tömegközlekedéssel érkező Jorge atya szívesen fogadja a feléje közeledőket. Együtt ebédel a nyomorban élőkkel és a kilátástalan jövő elé tekintő emberekkel; kórházban ápolt beteg gyerekeket látogat meg; az argentin katonai diktatúra idején embereket ment és kísérletet tesz két jezsuita rendtársának kiszabadítására; misét mond a város peremvidékén – Jorge atya jelen van az emberek életében, ahogyan elődje, Szent II. János Pál pápa is „alulról” indult, hogy így átérezhesse a hétköznapi emberek küzdelmeit, és egészen közel kerülhessen hozzájuk. A film érzékenyen mutat rá a Ferenc nevet választó Bergoglio belső motivációira és törekvéseire, hogy része legyen az emberek életének, osztozva örömeikben éppúgy, mint fájdalmaikban.

Ez a jelenlét az, amely áthatja az egész filmet: szemlélői lehetünk annak, ahogyan a kezdetben életmódja miatt különlegesnek tekintett Bergoglio Aná életének is részévé válik, ahogyan tulajdonképpen mindketten belépnek egymás hétköznapjaiba. A sokszor humorral átszőtt jelenetek nemcsak Ferenc pápa spontaneitására és emberszeretetére irányíthatják rá a figyelmet, hanem új arcát mutatják meg az egyháznak is. Ahogyan II. János Pál, a „fehér ruhás vándor” kilépett a Vatikánból, hogy elvigye a boldogságot a távoli vidékekre, úgy Ferenc pápa is szüntelenül a kapcsolatok keresésében él, ami állandó lemondást követel. A filmben is megjelenik ez akkor, amikor a bíborosok előtt mondott beszédében a szegény egyházat hangsúlyozva fejti ki a perifériák evangelizációjának szükségességét.

Ebben a mindig közeledő, szerető jelenlétben mutatkozik meg az egyház új arca, amely egyben Isten valósága is.

A film kapcsán párhuzamot vonhatunk Ferenc pápa és II. János Pál életének fontos momentumai közt. Bár egyértelmű és konkrét utalásokkal nem találkozunk, kettejüket összeköthetik a diktatúrák során szerzett tapasztalataik, az emberi nyomorúsággal való találkozásaik és az erre adott személyes válaszaik. Ahogyan korábban II. János Pál pápa is kilépett a Vatikánból (noha nem elsőként tette), sokszor felrúgva a megszokott menetrendet, és magához engedte a gyermekeket, úgy Ferenc pápa is folytatja az egyházi hierarchiáról kialakult kép „átalakítását”, amikor egészen gyengéd, atyai gesztusokkal fordul a hívek felé.

Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig című film a pápa életének egy-egy bemutatott mozzanatán keresztül szólítja meg a nézőket és teremt lehetőséget arra, hogy vonzóvá tegye azt az életvitelt, amit Ferenc pápa nemcsak szavakban, hanem tettekben is hirdet: az elesettek felé való fordulást, a szegénység és az alázat útját.

Fotó: Filmtrailer.hu; Filmrakat.hu; ÚjEmber.hu

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Magyar nyelven is megjelent az irgalmasság rendkívüli jubileumát meghirdető bulla

A Szent István Társulat június 12-én jelentette meg magyar nyelven Ferenc pápának az irgalmasság rendkívüli jubileumát meghirdető Misericordiae vultus (Az irgalmasság arca) kezdetű bulláját – tájékoztatta szerkesztőségünket Farkas Olivér, a kiadó igazgatója.


Ferenc pápa április 11-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapja előestéjének első vesperásán tette közzé a szentévet meghirdető bulláját.

A szentév 2015. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, a II. vatikáni zsinat lezárásának 50. évfordulóján kezdődik, és 2016. november 20-án, vasárnap, Krisztus Király ünnepén ér véget.

A bullában a pápa kifejti a jubileumi év meghirdetésének indokait, és megjelöli azokat a főbb irányvonalakat, amelyeket követnünk kell, hogy a lehető legjobban megélhessük a szentévet.

A bulla három részre osztható: az elsőben Ferenc pápa elmélyíti az irgalmasság fogalmát, a másodikban néhány gyakorlati javaslatot ajánl a jubileum megünneplésére, míg a harmadik rész néhány felhívást tartalmaz. A bulla Máriához intézett fohásszal zárul, aki Isten irgalmasságának tanúja.

A harminckét oldalas dokumentum a Pápai megnyilatkozások sorozat 50. köteteként jelent meg a Szent István Társulatnál, megrendelhetőwww.szitkonyvek.hu oldalon, és június 13-tól megvásárolható a kiadó Stephanus Könyvesházában.

Fotó: Szent István Társulat

Magyar Kurír

 

Megjelent a Vigilia májusi száma

A Vigilia ez évi ötödik számát a folyóirat főszerkesztője, Lukács László SchP ajánlja olvasóink figyelmébe.

Az első világháború kitörésének századik évfordulója tavaly sokat foglalkoztatta a közvéleményt és a történettudományt. A Vigilia most az egyház szemszögéből vizsgálja a „nagy háborút”.

Gyakran elhangzik a vád az egyház ellen, hogy mindkét oldalon megáldották az egymás ellen harcba indulók fegyvereit. Gárdonyi Máté ennek a feszültségnek fényében vizsgálja, hogyan próbált a Szentszék mégis fellépni a béke érdekében, miért vallottak kudarcot XV. Benedek pápa béketörekvései. Fejérdy András Prohászka Ottokárnak a háborúval kapcsolatos állásfoglalásait ismerteti, Klestenitz Tibor pedig a magyar katolikus sajtó megnyilvánulásait elemzi. A témakört Balázs Zoltán fejtegetései zárják a háború és a morál kapcsolatáról.

Ide kapcsolódik még a Kritika rovat tanulmánya Ernst Jünger Acélzivatarbancímű regényéről, valamint W. G. Sebald Légi háború és irodalom című könyvéről, mindkettő éppen a centenárium kapcsán jelent meg magyarul.

szépirodalmi részben talán legérdekesebb Muszatics Péter tanulmánya Bánffy Miklós Erdélyi történet című regényéről, amely a 20. század elejének osztrák-magyar világát mutatja be. A versek mellett beszélgetést olvashatunkZalán Tibor József Attila-díjas íróval.

Napjaink rovatban Erdő Péter bíboros számol be a tavalyi családszinódusról.

Magyar Kurír

 

 

 

 

Keresztény hit az „esetleges bizonyosság” korában

A Vigilia Kiadó 2014 karácsonyára jelentette meg az ismert német vallásszociológus, Hans Joas könyvét, amelynek címe: A hit választása. Milyen jövője lehet a kereszténységnek?

2015 márciusának első napjaiban személyesen is megismerhettük a szerzőt: március 2-án a kötet bemutatóján, amelyet a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tartottak, illetve március 3-án a „Vallás, média, nyilvánosság” címmel rendezett konferencián a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. Miért tartom szellemi életünk egyik nagy eseményének a könyv megjelenését és Joas professzor látogatását?

A könyvben Hans Joas hosszú évek kutatásait rendszerezi néhány olyan kérdés körül, amely a kereszténység mai helyzetét érinti. Bár a kötet egyfajta „népszerű” kiadványnak készült, nem szabad tőle azt várnunk, hogy egyszerű és praktikus formulákkal válaszol meg mindent. Joas ugyanis nem hajlandó lemondani arról, hogy a fölvetett kérdésekről árnyaltan, kiegyensúlyozottan, a kijelentés érvényességének korlátaira figyelve beszéljen. Túl akar lépni az „a priori” érvelési stíluson, amelyen azt érti, hogy „a viták résztvevői általában véve a vallás vagy sajátosan a keresztény hit lényegéről alkotott felfogásuk alapján következtetnek a vallás és a hit nélkülözhetetlenségére vagy veszélyességére.” Ezzel az „empirikus tájékozódást” helyezi szembe, amely „az előre megállapított elveken túllépő, a történelmi és kulturális jelenségek gazdag összességére nyitott, fogalmi igénnyel csak kevés dolgot előre eldöntő hozzáállás”.

A könyv alapkijelentése kettős, szinte olyan, mint egy mérleg, amelyen két tételt egyensúlyoz. Lássuk a mérleg egyik serpenyőjét. Joas kifejti az ún. szekularizálódási tétel kudarcát. Ez a tétel valójában egy feltételezés, hogy a modernizálódással együtt a vallás automatikusan visszaszorul. Joas ismerteti a kutatási eredményeket, amelyek alapján a tétel hamisnak bizonyult. „A modernizálódás egyáltalán nem fonódik össze szükségszerűen szekularizálódással, a szekularizálódás pedig gyakran modernizálódás nélkül megy végbe.” Márpedig a szekularizálódási tétel működött a marxista társadalomelméletben, és működik ma is számos ideológia mélyén. Joas összegzése szerint „a szekularizációs tétel már nem alkalmas arra, hogy önbeteljesítő jóslattá váljon. Ez a tény pedig korszakos jelentőségű változás csíráját rejti magában.”

A mérleg másik serpenyőjében is egy feltételezést látunk, amelyet Joas alaptalannak mutat be. Ez a gondolatmenet már érzékenyebben érintheti az egyházi gondolkodást, hiszen sokunkban ott működik. A feltételezést így foglalhatjuk össze: ahol a vallás ténylegesen visszaszorul, ott az ember „óhatatlanul erkölcsi hanyatlásnak indul”. Joas ezzel szemben kifejti, hogy a kutatások szerint a feltételezés alaptalannak bizonyult: a bűnözési mutatók a magasan szekularizálódott országokban nem rosszabbak más országokénál. Ma, amikor Magyarországon kiépülőben van az iskolai etikaoktatás, oda kell figyelnünk Joas nézetére, miszerint az univerzális etikának nem csak vallási támpontjai vannak. Természetesen ezzel Joas nem akarja kizárni a vallást vagy a kereszténységet az etika támpontjai közül, és figyelmeztet, hogy „a kereszténység meggyengülésével az erkölcsi és a jogi univerzalizmus egyik tartópillére gyengül meg”.

Az erkölcs nem-vallási forrásai között Joas megemlíti (Malinowskira hivatkozva), hogy a kölcsönösségnek vannak olyan alapvető struktúrái, amelyek az erkölcs forrását alkotják, de nem kötődnek vallási szemléletmódhoz. Érvként hozza Jean Piaget és Lawrence Kohlberg megállapításait is: a gyerekek önállóan, pedagógiai tekintélyek hatása nélkül is fel tudnak „fedezni” alapvető erkölcsi szabályokat (például a játékban tanúsítandó korrektséget), csupán azzal, hogy a közös játék sikerének feltételeire reflektálnak.

Ebből a szempontból jelentősége van annak, hogy Joas másutt behatóan foglalkozott az emberi jogok általános érvényének megalapozásával. Az emberi jogokat nem egy előzetes elméleti álláspontból akarja levezetni, pl. a vallásos hitből, hanem nyitva hagy többféle megalapozást (Die Sakralität der Person. Eine neue Genealogie der Menschenrechte. Frankfurt am Main, 2011). Ezek között nem csak pozitív tapasztalatokat említhetünk, hanem negatívakat is (igazságtalanság, megaláztatás és erőszak átélése), és ezen keresztül válhatnak az értékek kötelező erejűvé. Ahogy írja: „Az emberiség történelmében az erkölcsnek mindig két gyökere van: egyrészt az értékek és az értékek szempontjából konstitutív jelentőségű tapasztalatok, másrészt az együttműködés feltételeire irányuló reflexió.” A Sapientia Főiskolán az etikatanárok képzésében mi is fontosnak tartjuk, hogy a jövendő tanárok az értékek megalapozásának többféle útját ismerjék.

Hans Joas könyvének egy másik alapfogalma az „esetlegesség”. Korunkat az „esetlegesség korának” nevezi. Ezzel nem a „monotematikus diagnózisok” sorát akarja gyarapítani, sőt, éppen ezekkel száll szembe (pl. „kockázat-társadalom”, „élménytársadalom”, „hálózati társadalom”, „döntéstársadalom” stb.). Joas óv attól, hogy korunk valóságát egyetlen szemponttal akarjuk megmagyarázni, és arra bíztat, hogy sokféle szempontot összegezzünk a korelemzésben. Az esetlegesség hangsúlyozása azt jelenti Joasnál, hogy „nem szabad egyetlen oksági dimenzió alapján magyarázatot adnunk a modernizálódás alfolyamataira, hanem azt kell látnunk, hogy esetleges kapcsolatban állnak egymással”. Ezután veszi végig az elemzés lehetséges szempontjait.

A kereszténységnek számot kell vetnie a választási lehetőségek számának növekedésével a mai társadalmakban, és ebben nem kell végveszélyt látnia, mintha a nagyfokú esetlegesség feltételei mellett lehetetlenné válna a szilárd értékkötődések kialakulása. Joas érvelése szerint „a nagyfokú kontingencia feltételei mellett nagyon is sor kerülhet személyekhez és értékekhez való szilárd kötődésre, csak éppen a kötődés jellege lesz más”. Ami ma számunkra lehetséges, az a „kontingens bizonyosság”, olyan bizonyosság, amely tudatában van saját kialakulása esetlegességének. (Vigilia Kiadó, 2014.)

Várnai Jakab OFM/Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Új film XII. Pius pápáról – a vatikáni Schindler listája

Március 2-án, XII. Pius pápa születésének (1876. március 2.) és pápává választásának (1939. március 2.) évfordulóján mutatták be Rómában a róla készült filmet – közli a Vatikáni Rádió. A Shades of Truth (Az igazság árnyalatai) című nagyjátékfilmet Liana Marabini rendezte.


A film néhány olyan zsidó személy tanúságtétele alapján készült, akiket Pacelli pápa mentett meg, és célja, hogy rámutasson a XII. Pius személye köré szőtt sötét legendák valótlanságára. A cselekmény főszereplője David Milano, egy zsidó származású amerikai-olasz újságíró, aki arra kap megbízást, hogy feltárja a pápa II. világháború alatti tevékenységét.

„Ő volt a vatikáni Schindler” – mondta a filmet rendező Liana Marabini, arra emlékeztetve: XII. Pius annak idején 800 ezer zsidót mentett meg, ahogy a történelem is igazolja.

A rendező szerint az emberek keveset tudnak erről a témáról, és mióta a Vatikáni Titkos Levéltár iratai hozzáférhetőek, a Pacelli pápát becsmérlők közül csak nagyon kevesen vizsgálták felül kutatásaik eredményét az újonnan nyilvánosságra hozott dokumentumok fényében. Ezért a film egyben meghívás is erre. Liana Marabini emellett azt is reméli, hogy a zsidó közösség részéről is pozitív lesz a fogadtatás.

David Milano alakja valós személy: egy New Yorkban élő, zsidó származású amerikai-olasz újságíróról van szó, aki gyűlölte XII. Piust, ám késztetést érzett magában arra, hogy ha Pacelli pápa másként is gondolkodott, mint ő, akkor legalább annak a kötelességének eleget tegyen, hogy megvizsgálja, miért is gondolkodott a pápa másként. És ez az ember, amikor átnézett minden számára elérhető iratot Pacelli pápával kapcsolatban, gyökeresen megváltoztatta a róla alkotott képét, méghozzá olyannyira, hogy egy alapítványt is létrehozott, amely a XII. Piusszal kapcsolatos kutatómunkát támogatja.

A Liana Marabini azt szeretné elérni filmjével, hogy a közönségben felébredjen a hála érzése a nagy pápa iránt, csakúgy, mint az igazságszolgáltatás vágya egy olyan főpásztorral szemben, aki hatalmas igazságtalanság áldozatává vált.

Liana Marabini egy kedves zsidó barátja így nyilatkozott a sajtónak XII. Piusról: „Hát igen, kétségkívül megmentett néhány életet, de én azt szerettem volna, ha határozottan és világosan felszólalt volna a náci ideológia ellen.” Vele ellentétben a rendező többre tart néhány megmentett életet, mint néhány határozott és világos mondatot – hangzott el a sajtótájékoztatón.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Erdő Péter: Egyházjog

A Szent István Társulat gondozásában (Szent István kézikönyvek 7.) látott napvilágot Erdő Péter: Egyházjog című könyve, melyről Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) rektora írt ismertetőt.


Kilenc év után ismét megjelent Erdő Péter bíboros Egyházjog című kézikönyve, amely a legalapvetőbb kánonjogi munka magyar nyelven 1992 óta. A kötet szerkezetét tekintve mindenben követi a 2003-as harmadik, és a 2005-ös negyedik kiadást, azonban mind a főszöveg, mind a jegyzetapparátus, mind pedig a tematikus bibliográfia jelentős átdolgozást nyert. 

A jogtörténeti kutatások számos újdonságot tártak fel a különböző – Corpus iuris canonici előtti – joggyűjtemények keletkezésével és kialakulásával kapcsolatosan, hasonlóan a kánonjogi segédirodalom fejlődéséhez, továbbá új kritikai szövegkiadások megjelenéséhez. 

Ezen kutatási eredmények tömör összegzése beillesztésre került a kézikönyv ötödik kiadásának jogtörténeti részébe. Azonban a hatályos katolikus egyházjog is jelentősen változott az eltelt egy évtizedben. XVI. Benedek pápaOmnium in mentem kezdetű motu proprója (2009. X. 26: AAS 102, 2010, 8-10) módosította az Egyházi Törvénykönyvet, pontosítva a szent rend három fokozata közötti különbséget és megszüntetve az Egyházból formális aktussal való távozás lehetőségét.

A legfőbb egyházi hatóság ezen túlmenően fontos újításokat hajtott végre aPastor Bonus (a Római Kúria működését szabályozó apostoli konstitúció) szövegén is. Ennek következtében egyes kongregációk (a Hittani Kongregáció, Klérus Kongregáció, a Szentségi és Istentiszteleti kongregáció, valamint a Nevelésügyi Kongregáció) működési kompetenciájában átalakítás történt, de ide sorolható a Szentszék vagyonkezelésének az újraszabályozása is. Sőt, maga a pápaválasztást rendező apostoli konstitúció is többször módosításra került. 

Számos új instrukció jelent meg a papképzésről, a plébániákon végzett lelkipásztori és oktatási tevékenységről, illetve a liturgikus rendelkezések megtartásáról; de erőteljesen szigorodott a kánoni büntetőjog, továbbá megtörtént az egyházi házassági eljárásjog reformja. Lényeges újdonságot jelentett XVI. Benedek pápa 2007. VII. 7-i Summorum Pontificum kezdetű motu propriója, amely pontosan rögzített körülmények között lehetővé tette a korábbi, Szent XXIII. János pápa által 1962-ben kiadott liturgikus könyvek használatát a szentség és szentelmény kiszolgáltatásban, mint forma extraordinaria (rendkívüli forma). 

Mindez a változtatás, és az ahhoz kapcsolódó részleges jog további fejlődése, valamint az ezeket értelmező kézikönyvek, monográfiák és tanulmányok sora, helyet kapott a teljesen megújított Egyházjog című kézikönyvben, amely így 2014 októberéig naprakészen mutatja be a Katolikus Egyház önálló belső jogrendszerét, segítve ezzel a kánonjogi stúdiumokat hallgatókat, az egyházjogászokat, és az egyházi intézményrendszer mindennapi működését Magyarországon és a magyar nyelvű közegben. 

Korunkban, amikor a klasszikus kategóriák szétesésének vagyunk tanúi és a jog fogalma is relatívvá válik, különösen is értékes az a kristálytiszta gondolatmenet és fogalmi rendszer, amelyre Erdő Péter – a kánonjog klasszikus művelőinek és a kortárs, legújabb szerzők álláspontjának legszélesebb körű ismeretéről tanúságot téve – mértékadó módon felfűzi az egyház saját jogának részletes kifejtését. 

Ezáltal a kötet mindenki számára támpontot jelenthet, aki az egyház stabil tan- és fegyelembeli rendelkezéseinek az alapján, kiegyensúlyozott formában kívánja megismerni a Katolikus Egyház belső jogrendjének szerkezetét és annak összefüggéseit, a jelenlegi társadalmi viszonyok között.

Szent István Társulat, Budapest 2014.5 pp. 894

Fotó: Szitkonyvek.hu

Magyar Kurír

 

 

 

 

 

 

Boldog Meszlényi Zoltán Lajos válogatott kéziratai

A kötetben Meszlényi Zoltán felidézi találkozását Boldog IV. Károllyal és XI. Pius pápai kihallgatásán való részvételét, valamint olvashatjuk a Rerum Novarum megjelenésének 50. évfordulóján elmondott előadásának szövegét, illetve a lengyel Szent Szaniszlóról szóló elmélkedését.

A Rerum Novarumról tartott előadásában Meszlényi Zoltán emlékeztet rá, a történelem folyamán a pápák törekvése mindig az volt, hogy felemeljék az „elesett” emberiséget: „amikor a múlt században ez az elesettség a munkásosztályon volt minden borzasztó következményével észlelhető, XIII. Leó a munkások felemelését tűzte ki programjául, s ezzel a szándékkal küldte a világba szózatát [...] a szociális kérdés megoldását Krisztus földi helytartója indította el, s ezt a tényt tartsuk az emberek emlékezetében, mint az egyház örök dicsőségét.” Arra is figyelmeztet azonban, hogy a szociális helyzet kezeléséhez mindig szükség van a szeretetre: „lehetnek intézményeink, lehetnek kórházpalotáink betegeink gyógyítására, lehetnek még viszonylag jó béreink is, ha szociális akciónkat nem telíti a keresztény szeretet, tökéletes eredményeket elérni nem fogunk. Anyagiakkal lehet életszínvonalat emelni, de embereket emberibbekké tenni csak a szeretet gyakorlásával lehet.”

A mártírhalált halt püspök szinte egész élete az esztergomi érsekséghez kötődik. Papi szolgálatát Vaszary Kolos (1891-1912) hercegprímás idejében kezdte; Csernoch János esztergomi érsek idején (1912-1927) prímási levéltáros, később titkár majd irodaigazgató. Megemlékezésében olyan főpásztornak írta le Csernoch Jánost, mint aki szeretetében „magához ölelte az egyházmegye egész papságát. Soha nem tüntetett ki egyeseket annyira, hogy mások mellőzötteknek érezhették volna magukat. Nem voltak kedvencei. Mindenkit becsült és munkája szerint értékelt. S ha valaki félrelépett, krisztusi megértést tudott tanúsítani s a szenvedő fél, akinek egy fegyelmi ügy kellemetlenségeit kellett elviselnie, nem a szigorú bíró, hanem a szerető főpásztor emlékét vitte magával a tárgyalásokról.”

Meszlényi Zoltánt Serédi Jusztinián hercegprímás szentelte püspökké – esztergomi érseki szolgálata idején (1927-1945) talán legközelebbi munkatársa volt a magyar katolikus egyházfőnek. A kötet jelentős részét teszi ki róla írt monográfiája, amit 1950-es, kommunisták általi elhurcoltatása miatt már nem tudott befejezni. Könyvében úgy jellemzi Serédit, mint a kánonjog nemzetközileg elismert kiemelkedő tudósát, aki Rómából hazatérve magával hozta a Vatikán távlatokban való gondolkodását, aki egész életében vallotta: bármennyire is össze vannak kuszálva a dolgok a Duna völgyében, „bármennyire is egymásnak uszítottak népeket, melyek ezer évig békésen éltek egymással, a vallás, a katolikus hit még mindig közös alapul kínálkozik egy újabb összefogásra”.

Meszlényi Zoltán kéziratából egyértelmű, hogy Serédi Jusztinián a leghatározottabban elutasította a faji megkülönböztetés minden formáját. Hitler hatalomra jutásának évében, 1933-ban megszervezte Esztergomban a nyári katolikus egyetemet, amelyen több előadás is elhangzott a faji elmélet tarthatatlanságáról és társadalmi veszélyességéről. A nyilasok 1944. október 15-i hatalomra jutását követően pedig a hercegprímás arra igyekezett rávenni az Országtanács tagjait, hogy ne javasolják Szálasi Ferenc kormányzói kinevezését, de kérése nem talált meghallgatásra. Egyedül ő volt az, aki „rendíthetetlen maradt és nem volt hajlandó szemet hunyni az erőszak és jogtalanság tényei előtt.” Emiatt a nyilas sajtó folyamatosan támadta, rágalmazta.

Boldog Meszlényi Zoltán (1892-1951) vértanú magyar püspök kéziratait Beke Margit egyháztörténész rendezte sajtó alá (2009-ben – a mártírhalált halt püspök boldoggá avatásának évében – ugyancsak az ő tollából jelent meg egy részletes életrajz, Boldog Meszlényi Zoltán Lajos püspök élete és halálacímmel). A kötethez Erdő Péter írt ajánlást: Boldog Meszlényi Zoltán püspök „kortársunknak számít”, így „a szent életű” püspök gondolatai „nem csupán a múlt idők üzenetét hozzák el, hanem a jövőnek is példát adhatnak”.

Szent István Társulat, 2014.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

 

 

Színpompás naptár készült Don Bosco életéről

Az olasz szalézi folyóirat, a Bollettino Salesiano megjelentette jövő évi naptárát, amelyet Guido Appendino, „az álmok és tündérmesék festője” készített. A kiadvány a rendalapító Don Bosco életének tizenkét eseményét örökíti meg – írja a Szaléziak.hu.



A naptárban Guido Appendino játékos, színpompás művei jelennek meg, mesebeli, égen úszó halakkal, teknősökkel, elefántokkal, virágba borult fákkal népesítve be a lapokat. Minden hónap mellett az ott látható, színes ruhába öltöztetett épülettel vagy emlékművel kapcsolatosan egy-egy „ajándék” gondolat olvasható, alul pedig Don Bosco egy-egy aktuális gondolata. A kiadványhoz ingyen hozzájuthatnak az olasz Bollettino Salesiano folyóirat megrendelői, de letölthető a lap internetes oldaláról is.

Guido Appendino Chieriben született 1937-ben, első önálló kiállításai Torino, Milánó, Bologna, Monte Carlo és Velence galériáiban nyíltak. Munkássága 1973-ban teljesedett ki. Művészi látásmódját élénk színekkel fogalmazta meg, eljátszadozva a régi, középkori városokkal, amelyeket harsogó színekkel festett meg és csodálatos, mesebeli élőlényekkel népesített be. A híres freskók nyomán maga is számos szabadtéri murált festett akril festékkel, harsogó színekkel dekorálva a falakat.

Különböző használati tárgyakon is reprodukált egy-egy témát, jellegzetes művei sálakon, telefonkönyveken, napernyőkön, porcelántárgyakon is megjelennek. Guido Appendino híres fémdobozain kizárólag közintézmények láthatók, sajátos átértelmezésben. Az épületek, emlékművek ma is gyakran megjelennek a művész munkáin. A festés mellett aranyművesként is dolgozik, elegáns aranyékszereket tervez.

Fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Horváth László Imre: Lett este és lett reggel

Az antiutópisztikus, történelmi regényben a hitleri Németország megnyeri a II. világháborút, s miután kiirtotta a zsidóságot, illetve mindenki mást, aki szembehelyezkedett hatalmával, meghódítja Amerikát is, így már csak egyetlen ellensége marad: a krisztusi tanításra épülő kereszténység.

A könyv központi alakja Klaus Arme, a náci rendszer fő ideológusa, akinek több mint hetven éven át írt naplójából tárulnak elénk az események. Az első bejegyzés 1942-ben, az utolsó 2013-ban íródott. A regény címe a Teremtés könyvének elejéről vett idézet. Ennek alapján dolgozta ki a náci diktatúrát kezdetben fanatikusan támogató, majd azzal az egyetemes szeretet nevében szembeforduló, és a vértanúhalált is vállaló Karl Schmidt evangélikus lelkész az erőszakot, a gyilkosságokat megideologizáló elméletét, amit aztán Arme tovább fejlesztett. Eszerint az idézett bibliai sor azt jelenti, hogy a teremtés fokozatai között Isten „egyszerűen alszik, nincs jelen. Ekkor van a sötétség”, a„lett este és lett reggel” állapota. Így a háború „tulajdonképpen a teremtés műve… Isten új napját készítjük elő, pusztításunk tehát jogos és Isten által elrendelt… Ilyenkor történik a lett este és lett reggel, az Isten nem figyel oda, éppen alszik, hogy utána továbbfejlessze a teremtést.” Ezért az öldöklés kigondolóinak és végrehajtóinak nem kell lelkiismeret-furdalást érezniük, hiszen valójában Isten akaratának megfelelően cselekszenek.

Klaus Arme egyetért ezzel az Isten- és emberellenes tézissel, de Karl Schmidt bűnbánata, Krisztushoz való visszafordulása arra is ráébreszti, hogy az egyetlen komoly kísérlet a történelemben, hogy a tömeget rávegyék a szánakozásra, az a kereszténység. Márpedig az egész világot leigázni szándékozó náci rendszer gyökerestül akarja kiirtani az irgalom, a szánakozás minden formáját az emberek szívéből. Ezért Klaus Arme élete fő céljának tekinti, hogy a jövő nemzedékének egy teljesen meghamisított kereszténységet tanítsanak, amiből kimarad az Alfa és az Omega, a szeretet-Isten, Jézus Krisztus alakja.

Klaus Arme a Golgotán, Jézus Krisztus életáldozatának helyszínén, antikrisztusként dolgozza ki elméletét, melynek egyik fő pontja, hogy a lélekben Isten és a Sátán között zajló küzdelem helyére a nácik alapvető tételét, a faji háborút, az árja és a sémita engesztelhetetlen harcát állítja. Arme vallja: „Nincs Sátán, de Isten sincs, ez a pestis, a lélek pestise, amit ki kell gyógyítani, hogy a faj felvirágozzon… az ember csak a génjei gazdateste, amiben túlélnek, hogy legyőzzék a többi gént. Aki nyer, azzal volt Isten.” Még ennél is fontosabb pillér a vallási közönyre való nevelés. A szórakozásba és a viszonylagos biztonságba elmerült tömegember elégedettségét kihasználva a propagandának „a következő generációk lelkében az egyházat elnéző gúny tárgyává kell tennie. Mindenféle spiritualitásra való igényt le kell rombolni.”

A regény csúcspontja Klaus Arme és Karol Wojtyła beszélgetése. A krakkói érseknek Pio atya olaszországi kolostora nyújt menedéket a nácik kegyetlenkedései elől, de – akárcsak a kétezer évvel korábban, a keresztényüldözés idején Rómából menekülni akaró Péternek – neki is megjelenik Jézus. Karol Wojtyła rádöbben, hogy az ő helye Krakkóban van, „vigaszt nyújtani és szolgálni… Osztozom a népem keresztény sorsában, és követem a mestert, ki kívánhatna ennél többet a helyemben.” A magát mindenhatónak képzelő náci ideológusnak a másokért való áldozat semmit nem jelent, ezen ő csak gúnyolódik.

Klaus Arme a Jelenések könyvében olvasható Új Ég és Új Föld eredeti értelmét teljesen kiforgatva, hatalmi gőggel eltelve hirdeti: „Az egyház ideje lejárt, a régi világnak vége, az új ég és új föld a mi új egünk és a mi új földünk. Meghódítjuk mindkettőt, és visszaadjuk az embernek saját magát és az igazi szabadulást.” Ám Karol Wojtyła figyelmezteti a végtelenül cinikus, jéghideg lelkű nácit: „…távol kerültek az Istentől, és ez a pokol, nem pedig valami kénköves börtönláger, szarvakat viselő őrökkel… Az Istennel nem lehet harcolni, pedig ezt teszik… Az ember elnyomja magában Isten szavát, ez a főbűn, ez az, amit maga irányít, Klaus Arme… Szeretet nélkül mindig rettegni fognak, tehát ölniük kell.”

A regény végén Klaus Arme látszólag elérte célját, a földi világon fia, az irgalmat nem ismerő Erich uralkodik, és horogkereszt lobog minden templom tornyán. Ám halála előtt eszébe jutnak Szent Pál sorai: Isten „a világ erőtleneit választotta ki magának, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor 1,27). Arme csak magának meri bevallani, hogy hiába az egész világot uraló, erőszakra épülő hatalmuk, hosszú távon a látszólag gyenge és erőtlen kereszténység Krisztus lelkületével föléjük kerekedik: „a harcunk mindvégig reménytelen. A betegség újra el fog terjedni, Karol Wojtyła irgalmas Istene fog diadalmaskodni.”

Horváth László Imre regénye történelmi fikció, de egyben reális vízió is: a történelem tanúsága szerint az Istent elutasító emberiség elképzelhetetlen szörnyűségek elkövetésére képes. Ha Krisztus nem él a szívünkben, minden rossz megtörténhet. Ám az is két évezredes tapasztalat: a gonosz hatalma soha nem terjedhet el annyira a földön, hogy át ne ragyogjon rajta Krisztus szeretetének és irgalmának a fényessége.

Magvető Kiadó, Budapest, 2014.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Jorge Bergoglio – Abraham Skorka: Az égről és a földről

A Jorge Maria Bergoglio (Ferenc pápa) és Abraham Skorka beszélgetéseiből összeállított kötet a Holnap Kiadó gondozásában jelent meg.

Hol kezdődik a párbeszéd két vallás között? Fontos, hogy a mindennapi életben, a hétköznapok találkozásai során a kölcsönös megértés szükségességével közeledjen mindenki azokhoz az embertársaihoz, akik más vallási hagyományt követnek. Ám felbecsülhetetlen jelentősége van annak, ha az egyházi, vallási vezetők mutatnak példát ebben. Ferenc pápa még Buenos Aires-i érsekként beszélgetés-sorozatot folytatott Abraham Skorka rabbival, a Latin-Amerikai Rabbiképző Szeminárium vezetőjével. Ennek gyümölcseként született egy könyv – címe: Az égről és a földről –, melyet a Holnap Kiadó jóvoltából most magyarul is olvashatunk.

A kötet témái egy sajátos ívet írnak le. Az Isten, az ördög, az ima, a bűn vagy a fundamentalizmus vallási kérdéseitől az eutanázia, a válás vagy az azonos neműek házasságának etikai dilemmáin át eljutunk egészen az olyan aktuálpolitikai problémáig, mint az arab-izraeli konfliktus vagy a kommunizmus és a kapitalizmus társadalmi hatása. Az egyes fejezetekben kifejtett gondolatok úgy épülnek egymásra, mint az építőkockák. A diskurzus egyik résztvevője néhány sorban elmondja meglátásait, majd a másik már erre is reagálva teszi hozzá a magáét. Ezt követően a másik fél is úgy válaszol, hogy tovább fűzi beszélgetőtársa véleményét, kiegészítve azt a saját vallási hagyományának nézőpontja szerint.

Az imáról írtak jól példázzák ezt a módszert. Skorka rabbi felvezetésében elmondja, hogy a zsidó ember hogyan imádkozik, és hogy számukra mit is jelent az ima. Hangsúlyozza, hogy egyrészt meg kell tudnunk különböztetni saját hangunkat Istenétől, másrészt önbírálatot is kell gyakorolnunk. Bergoglio érsek mindehhez azt teszi hozzá, hogy az ima nem lehet egyoldalú, készségesnek kell lennünk arra is, hogy meg tudjuk hallani a másik felet, azaz Istent is. És miközben az imádság kérdését járják körbe, szóba kerül a közömbösség és az is, hogy vannak, akik az imát ellenőrzésük alá akarják vonni. A végén Bergoglio érsek azokról beszél, akik csak a látszat kedvéért vallásosak, valójában azonban lábbal tiporják a keresztény etika elemi elvárásait is.

Vannak olyan kérdések, melyek értelmezésében szinte teljesen azonos állásponton van a katolikus keresztény és a zsidó felfogás. Az eutanázia, az öngyilkosság, az azonos neműek házassága vagy az abortusz megközelítése a közös gyökerek miatt is egybeeshet. Utóbbi esetében Bergoglio érsek azt hangsúlyozza, hogy a tudomány talaján álló ember is beláthatná: az embrióban a „fogantatás pillanatában már megvan a személy genetikai kódja”. Skorka rabbi pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy korunk embere „elvesztette az élet szentségének tiszteletét”.

E könyv egyik legnagyobb érdeme az őszinteség. Több igen súlyos kérdést tárgyal, s közben nem kendőzi el a valóságot. Ennek is köszönhető, hogy kemény szavak hangzanak el a város, Buenos Aires lakóiról. Ám egyáltalán nem úgy beszélnek, mintha kívülállók lennének, hiszen ők is tagjai ennek a közösségnek, és mind a ketten jobbítani szeretnének az itt élők helyzetén. Persze feltehetjük a kérdést, hogy nekünk, magyaroknak vajon mennyiben érdekesek egy argentin nagyváros mindennapi gondjai. Annyiban, hogy ezek az emberek akár mi is lehetnénk. Bennünket is érint az abortusz vagy a politika és a hatalom egymáshoz való viszonya ugyanúgy, mint a szegénység vagy az ateizmus problémái.

A másik jellemző, amit érdemes kiemelni, hogy bármilyen témát is vesznek górcső alá a beszélgetőpartnerek, mindig egyszerre vizsgálják a lelki-spirituális szempontokat és a gyakorlati, aprópénzre váltható aspektust. A vallásokról szólva például kiemelik, hogy senki nem helyezheti magát a másik ember fölé, hogy a vallás azt kell, hogy jelentse: „ne legyél közömbös a szellemi világ, Isten és a felebarátaid iránt”. A szegénységről beszélve pedig előkerül a rosszul értelmezett jótékonykodás ugyanúgy, mint a vallási tevékenység és a politika kapcsolata.

A találkozás kultúrája – olvashatjuk a könyv előszavában –, hogy képesek vagyunk meghallgatni másokat. Ehhez elsősorban arra van szükség, hogy a párbeszédet ne a nézetkülönbségek felsorolásával kezdjük. Csak akkor kezdődhet két vallás képviselői között értelmes együttműködés, ha képesek megtalálni a közös pontokat. Jorge Bergoglio érsek és Abraham Skorka rabbi könyve megmutatja, hogyan is kezdjünk hozzá.

Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa

 

 

 

 

 

 


Pápa, Szentszék, Vatikán – Érszegi Márk Aurél ismerteti új könyvét

A szerző, aki a nemzetközi kapcsolatok területén dolgozik és Vatikán-szakértő, ismertette a Vatikáni Rádió hallgatói számára a Szent István Társulat kiadásában most megjelent könyvét.



A könyv bemutatójára Budapesten május 14-én került sor a Stephanus Könyvesházban.

A címben vázolt három nagy témakört követve a könyv öt nagy fejezetre bontva mutatja be a római pápa hivatalának eredetét és jellegét, közvetlen segítőit, köztük kiemelten a Római Kúria intézményrendszerét, bepillantást nyújt a Pápai Ház tisztségviselőinek, szokásainak és hétköznapjainak világába, továbbá a Vatikánvárosi Állam működésébe.

Az első fejezetben a szentírási hivatkozásokból levezetve kirajzolódik a mindenkori pápa Jézus Krisztustól származó „munkaköri leírása”, ami tükröződik a különféle pápai címekben is. A vonatkozó jogszabályok és hagyományok alapján mutatja be a széküresedéssel (pápa halála/lemondása), illetve a konklávéval kapcsolatos tudnivalókat.

A második nagy fejezet a Péter utódát segítő személyekkel és intézményekkel foglalkozik. A bíborosok feladata a pápa megválasztása, illetve segítése tanácsaikkal és hivatali munkájukkal. A II. Vatikáni Zsinat után tanácsadó testületként létrehozott szinódus ülésein a Katolikus Egyház püspökei közül választott képviselők vitatják meg az aktuális és fontos kérdéseket. Az ún. „ad limina” látogatás minden püspöknek rendszeres lehetőséget ad a pápával való személyes találkozásra és vatikáni konzultációra, s az ilyenkor elkészített beszámoló jelentéseik révén válik a Szentszék a világ egyik legjobban értesült központjává. A XX. század második felének újítása volt a pápalátogatások gyakorlata, amikoris a pápa keresi fel a helyi egyházakat a világ minden táján. A mindennapos kapcsolattartást és így az Egyház egységének fenntartását is szolgálja a Szentszék diplomáciája, ami egyúttal hathatós eszköz a pápa számára, hogy szava eljusson a nemzetközi fórumokra.

A harmadik fejezet naprakészen ismerteti a pápa egyházfői tevékenységét közvetlenül segítő hivatali apparátust, a Római Kúriát és annak összetett intézményeit: a kongregációkat, tanácsokat, bizottságokat, vagyonkezelő hivatalokat, bíróságokat. A számos vatikáni háttérintézmény között találjuk a világhírű Titkos Levéltárat és az Apostoli Könyvtárat, vagy éppen a „pápa hangjaként” szolgáló médiát. Számos akadémia és alapítvány, egyetem és kutatóintézet, valamint a jelesebb római bazilikák egészítik ki a sort.

A negyedik fejezet a pápával és a vatikáni élettel kapcsolatos számos látványos, vagy éppen kevésbé ismert érdekességet vonultat fel: a pápa sajátos jelvényeitől és ruházatától kezdve a napi tevékenységét kiszolgáló személyzet különböző kategóriáin át a kitüntetések, a szertartások, vagy éppen a szentszéki dokumentumok típusainak ismertetéséig.

Az ötödik fejezet a világ legkisebb és talán legismertebb államával, a Vatikánvárossal foglalkozik. Megismerhetjük létezésének sajátos célját, történetét és földrajzát, jogrendjét és igazgatását, valamint biztonságának garantálóit. A Vatikán falain belül található magyar vonatkozású emlékek pedig ízelítőt nyújtanak a pápaság és Magyarország évezredes történelméből is.

Pápa, Szentszék, Vatikán a maga témájában ritka, kifejezetten a magyar olvasóközönség számára készült kézikönyv. Szerzője, Érszegi Márk Aurél 1975-ben született, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett 1993-ban, majd nemzetközi kapcsolatokból diplomázott a Trieszti Tudományegyetemen 1999-ben.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen teológiai tanulmányokat folytatott és 2006-ban kánonjogi licenciát szerzett. A nemzetközi kapcsolatok területén dolgozik, Vatikán-szakértőként pedig 2005 óta publikál világi és egyházi lapokban, illetve 2006-2013 között blogot vezetett Vatikáni Figyelő címen.

Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Rekordokat dönt a YOUCAT

2014. május 10. szombat 10:59

Három évvel a megjelenés után 4,5 millió nyomtatott példányával a YOUCAT katolikus ifjúsági katekizmus a Biblia után a második legsikeresebb katolikus kiadvány a világon. A Kathpress tudósítása.

Három év alatt 30 nyelvre fordították le, több mint 100 országban olvassák. A könyv számos országban felébresztette a fiatalokban a hit tanulásának szándékát – erről beszélt Bernhard Meuser publicista, a Youcat egyik kezdeményezője. 

A kiadást elindító Youcat Foundation célja, hogy segítse a hit továbbadását a fiatalok körében. Az információcserét a www.youcat.org nemzetközi weblap koordinálja. Az eladásból származó bevételeket, a befolyó adományokat különböző programok, információs anyagok finanszírozására fordítják. Így születtek rövidfilmek, és jöttek létre nemzetközi workshopok, elősegítve a katekézis tartalmainak átadását. 


Közben a Youcat könyvcsaláddá nőtte ki magát: zsebnaptárral, a bérmálás és gyónás témákban önálló könyvvel gazdagodott. Tervek szerint a következő kiadvány Docat címmel a társadalmi tanítást dolgozná fel, és készül Kids'Catcímmel a gyerekek számára katekizmus, valamint meg fognak jelentetni egy Bibliát is, kifejezetten az ifjúság számára. A kidolgozás folyamatában a teológusok mellett fiatalok is közreműködnek. 

A héten nemzetközi Youcat workshopon vesznek részt fiatal ösztöndíjasok a vendéglátó Németország mellett Argentínából, Brazíliából, Indiából, Koreából, Libanonból és a Fülöp-szigetekről. A három hónapos program során a katekéták beszámolnak az országaikban folyó hitoktatásról, és keresik a jól működő gyakorlatokat.

Magyar Kurír

 

 

 

 

 

 

 

 

Játékfilm XXIII. János életéről

Én volnék János, XXIII. János pápa – Charles Jarrott brit-kanadai rendező filmje Angelo Roncalli életútját követi végig egyes szám első személyben, felidézve XXIII. János pápa életének legfontosabb eseményeit.

A film alapjául szolgáló művet Eugene Cullen Kennedy, a Loyola University Chicago pszichológia professzora írta, ezt filmesítette meg Charles Jarrott brit-kanadai rendező 1987-ben. János pápát Charles Durning, amerikai színész alakítja.

A film teljes terjedelmében megtekinthető honlapunkon, angol nyelven.

Magyar Kurír

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Isten Fia

(Son of God)

színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 138 perc, 2014 (12)

rendező: Christopher Spencer
forgatókönyvíró: Richard BedserChristopher SpencerColin Swash,Nic Young
zeneszerző: Lorne Balfe
operatőr: Rob Goldie
producer: Richard BedserMark BurnettRoma Downey
vágó: Robert Hall

szereplő(k):
Diogo Morgado (Jézus)
Amber Rose Revah (Mária Magdolna)
Joe Wredden (Júdás)
Sebastian Knapp (János)
Paul Knops (Ádám)
Darcie (Éva)
David Rintoul (Noé)
Gary Oliver (Ábrahám)
William Houston (Mózes)
Stewart Scudamore (Ramszesz)
Nonso Anozie (Sámson)
Conan Stevens (Góliát)
A film értékelése: 7,2/10
Az Isten Fia című film Christopher Spencer nagyszabású drámája, ami Krisztus életét, születését, tanításait, keresztrefeszítését és feltámadását mutatja be. A 2004-ben készült Passió óta ez az első nagyszabású film, mely szélesvásznon mesél Jézus életéről; és csaknem ötven év óta az első, amely a kereszténység központi alakjának teljes életútját bemutatja.

Darren Aronofsky: Noé

A közelmúltban egy újabb nagyszabású vállalkozás került a hazai mozikba. Darren Aronofsky Noé történetét adaptálta filmre. A filmről Baranyai Béla, az Új Ember munkatársa írt recenziót.

Az Ószövetségben megannyi műfajjal találkozhatunk. Köztük rövidebb-hosszabb történetekkel is, amelyek általában egy fontos személy működését mesélik el. Bár ezeknek nem a szórakoztatás a céljuk, azt senki nem tagadhatja, hogy egyik-másik rendkívül érdekes, dramaturgiai szempontból is. Talán ezért is találnak rájuk a filmrendezők időről időre. Példaként csak Roger Youngot említeném, aki Mózes (Ben Kingsley) és József (Paul Mercurio) életét vitte filmvászonra. A minap egy újabb nagyszabású vállalkozás került a hazai mozikba. Darren Aronofsky Noé történetét adaptálta filmre. A címszerepet Russell Crowe játssza.

Az amerikai rendező eddigi munkássága rendkívül sokszínű. A Rekviem egy álomért (2000), A forrás (2006) vagy a Fekete hattyú (2010) annyira különböznek egymástól, mintha nem is ugyanazon rendező filmjei lennének. Egy közös pontjuk mégis van: mindegyik felkavaró, művészi szempontból kifogástalan alkotás. Sajnos a Noéról mindez már nem állítható teljes bizonyossággal.

A bárka és az özönvíz történetét jól ismeri mindenki, nem csak azok, akik rendszeresen forgatják a Bibliát. Mindössze néhány fejezet, ám az emberi kultúrába szervesen beivódott. De vajon hogyan lehet megfilmesíteni, hiszen igazából nincs is cselekménye. Noé megépíti a bárkát, az állatok beköltöznek, jön az áradat, majd a bárka fennakad az Ararát hegyén. A víz lassan visszahúzódik, az élőlények újra elfoglalják a szárazföldet, Isten pedig szövetséget köt Noéval.
A problémát Aronofsky egyszerűen oldotta meg. Ha nincsen bonyodalom, akkor majd létrehozunk. Így lesz a film első felében az alapkonfliktus az, hogy a többi ember is fel szeretne jutni a bárkára. Itt kaphattak helyet az elengedhetetlen csatajelenetek is. A második rész azonban már nagyobb fejtörést okozott, hiszen a Biblia szerint százötven napig hánykolódó bárkában csak az állatok és Noé családja utazik. A rendezőnek ezért alaposan át kellett írnia a történetet. Az eredeti szöveg megemlíti Sém, Kám és Jáfet feleségét is, ám a filmben csak az idősebbnek van párja (Emma Watson), ő is meddő. Ezen kívül egy potyautas is feljut a fedélzetre, aki szintén alkalmas arra, hogy viszályt szítson.

Nem tudom, hogy Aronofsky mit tud arról, vajon hogyan viselkedik az, aki Isten akaratát szeretné végrehajtani. Ő mindenesetre Noét sokkal inkább megszállottként mutatja be, nem pedig egy Istennel együttműködő emberként. Az első részben ez még elfogadható – praktikus szempontból –, hiszen Noénak egy, addig soha nem ismert építményt kell létrehoznia. Ez pedig csak elszántan lehetséges. Ám Noé – a rendező interpretálásában – úgy gondolja, hogy az Úr csak az állatok megmentését jelölte ki feladatául, az embernek pedig ki kell halnia. Ezért amikor – Metúselah (Anthony Hopkins) ezt megelőző ráolvasásának köszönhetően – Sém felesége állapotos lesz, Noé előre jelzi, hogy végezni fog a gyermekkel.

Darren Aronofsky filmje igen látványos. A néző ezért is juthat arra a megállapításra, hogy az igazi cél az özönvíz bemutatása volt, hiszen ma már a technikával gyakorlatilag bármit meg lehet filmesíteni úgy, hogy egy percig sem fogunk a látottak valódiságában kételkedni. Ez azonban kevés. Egy bibliai történetnél hatványozottan. Bár a rendező megpróbálkozott a lehetetlennel, és igyekezet drámaiságot becsempészni filmjébe, a vízözön általa bemutatott története így valami egészen más lett, mint amit a Szentírás lapjairól ismerünk. A cselekmény több, a mondanivaló viszont kevesebb.

Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa

 

 

 

 

 

Pál Ferenc: Természetes spiritualitás – Meghittségben Istennel

Pál Ferenc római katolikus pap, mentálhigiénés szakember lelkipásztori szolgálatának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében. A Kairosz Kiadó által megjelentetett kötet ezekből közöl válogatást.

A személyes és tudatos istenkapcsolat kialakulásához vezető út állomásait bemutatva, a szerző hangsúlyozza: az istenkapcsolat azáltal válik tudatossá, hogy vannak élményeink, tapasztalataink, melyeknek megkapjuk a spirituális jelentését és értelmét. A szüleink és a számunkra fontos személyek magzati korunktól kezdve értelmezik is a bennünket ért eseményeket, és aztán később vagy összekötik őket a spirituális dimenzióval, vagy nem. Ha összekapcsolódik három dimenzió – a tapasztalat szintje, az értelemkeresés és -adás szintje, a hit, a spiritualitás dimenziója –, akkor „kezdenek bennünk kialakulni a saját tudatos képzeteink, Istenre vonatkozó gondolataink, és formálódik az istenképünk.”

Pál Ferenc több, életből vett példát is említ, alaphelyzetként írja le a következő szituációt: egy ötéves kislány kérdésére az édesapja azt feleli, hogy mindent Isten teremtett, így a gyermek arcát és fejét is, mire a kislány zokogni kezd, hogy csúfolják az óvodában a vörös haja miatt. A gyermek az óvodában átélte a kiközösítést, elutasítottságot. Ha az apa válasz nélkül hagyja mindezt, a kislánnyal szinte ugyanaz történik otthon, mint az óvodában. Ahhoz, hogy eltűnjenek a könnyei, és tudjon mosolyogni, az szükséges, hogy az apuka kapja ölbe a gyermekét, álljon oda vele a tükör elé, s két puszi kíséretében mondja a következőt: „Tudod, Mónikám; számomra te vagy a világ leggyönyörűbb Mónikája! Én a te hajadat nagyon, de nagyon szépnek tartom!” Majd összekötve a történteket a spirituális dimenzióval, tegye hozzá: „Mert, tudod, Isten úgy szeret téged, ahogy vagy.” A szavakon kívül tehát szükség van kapcsolati, érzelmi válaszadásra is.

Az istenkapcsolat fejlődése akkor akadhat el, ha komoly, vagy nagyon hosszan tartó, sorozatos negatív élmények érnek minket gyermekkorunkban, melyek értelmezésében a szüleink nem tudnak vagy nem akarnak segíteni, netán ők maguk okozzák ezeket a fájdalmakat. Ha az értelmezéshez nem kapunk segítséget, akkor nehéz a történteket megfelelő módon összekötni Isten világával. „A sérült felnőtt újból és újból csalódást, fájdalmat tapasztal, számos helyzetben éli át újra a maga sebzettségét… A tapasztalatait aztán nem képes összekötni egy felé szeretettel forduló Istennel, aki segíthetné őt.” Mégpedig azért, mert gyermekkorában sem segítették és kísérték el őt újra és újra ebben a folyamatban.

A pozitív istenkép kialakulásához el kell jutnunk a mindennapokban a tapasztalásig, vagyis ahhoz, hogy fontos vagyok valakinek. Egy olyan Istenről beszélni ugyanis, aki azt mondja, „fontos vagy nekem”, a nélkül a tapasztalat nélkül, hogy valaha is fontos lettem volna valakinek, „eléggé kételyeket ébresztő.”

A meghitt istenkapcsolat ismérveit taglalva, Pál Ferenc összeköti az ember- és istenismeretet. Figyelmeztet: ha a házastársak folyamatosan elemzik és értelmezik egymást, hogy milyen ember a másik, kicsit sem lesz jobb az életük. Az alapkérdés az: „látod-e a társadat úgy, ahogy csak a meghittségben lehet látni? Ismered-e úgy, ahogy csak a meghittségben lehet látni?” A másik ember ugyanis „mindenekelőtt titok, és nem az analízis tárgya.” A moralizálás, pszichologizálás eredménye ugyanaz: „eltávolodunk attól, akit megismerni, megérteni szeretnénk, akivel egy érzelmileg szoros kapcsolatra vágyunk.” Mindez azt is jelenti, hogy a valóban meghitt istenkapcsolatban képes vagyok eljutni odáig, hogy van bátorságom kimondani: „Téged, Uram, sosem foglak igazán megismerni. Tudok valamicskét rólad, de másfelől titok számomra, ki vagy.” Ez azonban nem akadálya a kapcsolatnak. Amikor valaki a házastársát kritizálja vagy szidja, attól a kapcsolatuk biztos nem válik meghittebbé. Ám egy bensőséges kapcsolatot akkor is fönntartok, amikor nem értem, hogy most mi történt, „mit miért tettél. Ez az istenkapcsolatra is érvényes. Nem szüntetem meg az Istennel való kapcsolatomat, hanem elfogadom, hogy éppen a meghittség része, hogy néha nem értelek.”

A könyv pap szerzője arra is felhívja a figyelmet, hogy az Istennel való meghitt kapcsolat felé törekedni általában több veszteségélménnyel jár, mint közvetlen haszonnal. „Nem könnyíti meg az életet, hanem világosabbá teszi. Amikor a függőségeinktől valamennyire szabaddá válunk, akkor először nem az öröm érkezik meg, hanem a fájdalom.” Ilyenkor sok mindent el kell siratnunk, de egyszer csak „kezdünk jobban lenni, valahogy jobb helyzetbe kerülünk.” Ám ilyenkor még egy illúzió vár ránk. „Azt gondoljuk: ha jobb helyzetbe kerülünk, rögtön jobban is fogjuk érezni magukat. Ez azonban nincs mindig így. Amikor jobb helyzetbe kerülök, néha még évekig is rosszabbul érezhetem magam, miközben megjelenik valamiféle öröm és béke is, annak tudata, hogy jó úton vagyok” (Kairosz Kiadó, 2011).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Giacomo Campiotti: Názáreti Mária

Giacomo Campiotti egyszerű eszközökkel rendezett hitben és lélekben gazdag filmet Szűz Mária és Jézus történetéből. Filmjének központi eleme Szűz Mária, Mária Magdolna és Heródiás viszonya Istenhez, a Megváltó Krisztushoz. Sorsuk már nagyon korán egybekapcsolódik, de hamarosan szét is válik.

Heródiás el akarja raboltatni a kisgyermek Máriát, hogy megakadályozza a Messiás megszületését. Parancsára fegyveres martalócok vérebekkel törnek Názáretre, minden kislányt előállítanak, de Mária esetében isteni csoda történik. Szülei elbújtatják egy ládában, és a vérebek nem fognak szimatot. Apja, Joachim kérdésére, miként lehetséges, hogy a kutyák nem érezték meg őt, Mária anyja, Anna azt feleli: „Nem tudom. Mária egy misztérium.” Joachim hozzáteszi: „Isteni titok, túlnő rajtunk.”

Tíz évvel később Mária már a jegyese Józsefnek; derűs, mosolygós teremtés, minden bizalmát az Úrba veti. Tudja, hogy ami érték van benne, az Isten ajándéka, az Úrtól kapta, s erre a legbüszkébb. Vallja, hogy az Úr „fölötte áll minden törvénynek.” Mária és Magdolna barátnők. A köztük lévő harmóniát azonban megbontja egy tragikus esemény: Magdolna anyja házasságtörést követ el, s ezért a falu férfilakossága megkövezi, az első követ Magdolna atyja veti rá. Magdolnában megrendül az Istenbe és emberekbe vetett hit, s igent mond a királyi család tagjának, távoli rokonának, Heródiásnak a hívására. Jeruzsálembe megy vele, Nagy Heródes udvarába.

Ettől kezdve sokáig élesen elválik egymástól Mária és Magdolna életútja. Mária azonnal igent mond Istennek, elfogadja, hogy a Magasságos egyszülött Fiának lesz földi édesanyja, egész további életét betölti Jézus iránti szeretete. Lassan ébred csak rá arra, hogy ez mivel jár, nem csupán dicsőséggel, hanem szenvedéssel, rengeteg megpróbáltatással. Amikor Jézus először jövendöli meg szenvedését és halálát, Mária rémületében elejti a mécsest, meg sem hallja, hogy fia úgy fejezi be a jövendölést, hogy harmadnapra feltámad. Ezt követően az ágyon fekvő Jézus fölött fohászkodik a mennyei Atyához, felajánlva önmagát áldozatként: „Istenem! Csakis érted fogant meg bennem és szültem meg fiadat. Ő oly ártatlan. Neked ajánlom őt, Uram. De kérve kérlek, tiszta szívemből, add, hogy én szenvedhessek az ő helyében, könyörgöm.” Közben Jézus arcát látjuk: nem alszik, mindent hall, s tudja, hogy önként vállalt áldozatát nem kerülheti el

Mária Magdolna sokáig ezzel ellentétes utat jár be. A jeruzsálemi királyi udvar pompája, fényűzése elkápráztatja. Heródiás segítségével az udvar második legbefolyásosabb asszonyává emelkedik, ám ennek súlyos ára van. Heródiás ugyanis eszközként használja őt arra, hogy a saját hatalma megerősödjön. Így Magdolna akaratlanul is okozója lesz a törvényes utód, Antipatrosz halálának, akit apja elleni árulással vádolnak. Ezzel Heródiás férje, Fülöp lesz Nagy Heródes utódja – akit aztán Heródiás elhagy Antipasz Heródesért. Később Mária Magdolna tevőleges részt vállal Keresztelő János elfogásában azzal, hogy Heródiás parancsára pénzért hamis tanúkat vásárol meg, akik a trón és Róma elleni lázadással vádolják Jánost. Ezzel közvetve a próféta lefejezésének is egyik előidézője lesz. Közben azonban Mária Magdolna meghallgatja Jézus hegyi beszédének nyolc boldogságra vonatkozó részét (Mt 5,1–2), és szemtanúja lesz a tizenkét éve vérfolyásban szenvedő asszony csodás gyógyulásának (uo. 9,20-22). Mindez elindítja benne a lelki megtisztulást, s amikor Keresztelő Jánost lefejezik, önmagát vádolja a haláláért. Magdolna ekkor elhagyja a palotát s férjét, az uralkodó egyik főemberét, Joázárt; a gazdagságot biztosító központi helyről kizuhan a társadalom perifériájára. Mivel prostituáltnak áll, őrá is ugyanaz a sors várna, mint az anyjára: a megkövezés.

A filmben Mária Magdolna a házasságtörő asszony (Jn 8,1–11). Esetében azonban megjelenik az isteni irgalom, Jézus Krisztus személyében. A végső megtérés pedig, akárcsak az evangéliumban (Lk 7,36–50), Simon farizeus házában következik be. Campiotti alkotásában Jézus ekkor meséli el a tékozló fiú történetét (uo.11,32), ami itt egyértelműen Mária Magdolnára vonatkozik. Mária Magdolnát Szűz Mária öleli magához, s néz össze boldogan Jézussal, aki az evangélium szellemében mondja a megbotránkozó Simon farizeusnak. „Azért mondom neked: sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett.”

Ettől kezdve Szűz Mária és Mária Magdolna mindvégig követik Jézust, mellette vannak a keresztúton és a keresztfánál is. Szemben Heródiással, aki korábban bevádolta Pilátusnál, Heródes Antipásznál és a főpapoknál Jézust, és még halálakor, a pusztító földrengéskor sem hiszi el, hogy a Messiást feszítették keresztre, mert számára a messiási lét egyenlő a dicsőséges földi uralkodással. Megrögzötten hajtogatja: „A Messiás nem halhat meg így. Mint egy közönséges gonosztevő. Nem, nem lehetett ő.”

Szűz Mária felidézi a Jézus halálát követően totális reménytelenségbe süllyedt tanítványoknak azt a sok évtizeddel korábbi történetet, amikor Józseffel együtt elvesztették a tizenkét éves Jézust Jeruzsálemben (Lk 2,41–52). Tudjuk, hogy ez Mária hét fájdalmának egyike. Ám harmadnapra megtalálták Jézust, amint a templomban tanította az írástudókat. Mária ezzel erőt önt a reményüket vesztő, menekülésben gondolkozó tanítványokba, hogy Jézus, ígéretéhez híven, feltámad harmadnapon. A filmben, hűen az evangéliumhoz (Jn 20,11–18), Jézus a nagy utat megjárt, lélekben megtisztult Mária Magdolnának jelenik meg először.

Giacomo Campiotti egyszerű eszközökkel, kerülve mindenfajta harsányságot, túlfűtött érzelmi kitörést, rendezett hitben és lélekben gazdag filmet Szűz Mária és Jézus történetéből.

Giacomo Campiotti: Názáreti Mária
(Német-olasz életrajzi dráma, 110 perc, 2012)
Rendező: Giacomo Campiotti
Forgatókönyvíró: Francesco Arlanch
Szereplők: 
Szűz Mária: Alissa Jung
Jézus: Andreas Pietschmann
József: Luca Marinelli
Mária Magdolna: Paz Vegea 
Heródiás: Andrea Giordana
(Forgalmazza: Etalon Film Kft.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

 

 

Richard Rohr: Most – Tanuljunk meg látni a misztikusok szemével!

A nagyböjt az elmélyülés ideje. Ilyenkor esélyünk van arra, hogy rendezzük legbenső dolgainkat. Lehetőségünk van arra is, hogy átelmélkedjük, újragondoljuk Istenhez fűződő viszonyunkat. Segíthet ebben egy lelkigyakorlat éppúgy, mint egy könyv, mely egyszerre nyújt elméleti és gyakorlati útmutatásokat. Rochard Rohr Most – Tanuljunk meg látni a misztikusok szemével című műve útitársunk lehet lelki életünk megújításában.

A pszichológusok jól tudják, hogy van olyan páciens, akivel óvatosan kell bánni, és akad olyan is, akinél az a legjobb terápia, ha keményen beszélnek vele. A lelkivezetés terén hasonló a helyzet. Aki ismeri Richard Rohr könyveit, az tudhatja: a ferences szerző nem kíméli olvasóját, igen kritikusan fogalmazza meg gondolatait.

Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy igaz, alázatos és hasznos módon lássuk a világot? Rohr szerint „túl sok ember gondolja úgy, hogy rendelkezik az összes válasszal”. Szeretünk hivatkozni olyan tekintélyekre, melyekkel az érvelést helyettesíthetjük: az egyház ezt mondja, a Biblia azt mondja. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azért, mert egyetértünk, vagy nem értünk egyet valaminek az eszméjével, a valóságban is találkoztunk vele. Kell némi önteltség ahhoz, hogy olyan készségesen elhiggyük: a dolgokról kialakított felfogásuknak bármi köze van Jézuséhoz. „Jézus kijelentette: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Ám ha Jézus az Igazság, akkor te valószínűleg nem vagy az.”

A bíráló szavak mellett természetesen megtaláljuk azt a szemléletmódot is, amely kivezethet bennünket önmagunk csapdájából, amellyel eljuthatunk – a pszichológia és a spiritualitás szavával – a kis egótól a nagy Egóig. Ebben pedig a szerző a keresztény misztika gazdag hagyományára támaszkodik. E szerint magával a dologgal kell találkoznunk, nem pedig a róla kialakított – legtöbbször másoktól átvett – eszméjével. A legmélyebb tanításoknál a hangsúly mindig a gyakorlaton volt, és nem bizonyos elvek igazságának vagy hamisságának a kérdésén. Az Isten Országa olyan valami, ami további tapasztalásra hív, nem pedig egy jól meghatározható eszme. Jézus Krisztus nem egy helyről beszélt, hanem sokkal inkább egy látásmódról. „Az igaz és teljes megtérés egyaránt érinti a fejünket, a szívünket és a zsigereinket.”

Rohr a misztika legfontosabb üzenetét a pillanat megtapasztalásának nem dualisztikus módjában látja. A kettőségektől mentes szemlélet azért is nehéz, mert az arisztotelészi logika mentén haladó gondolkodásunk mindent ellentéteiben ragad meg. A szerző szerint a Teremtés könyvében leírt jó és a rossz tudás fája is valamiképpen ezt a vagy-vagy gondolkodást jelképezi. Jól ismerjük például az elsőre ellentmondásnak tűnő tanítást, hogy Jézus Isten és ember, hogy Isten egy és három. A hit paradoxonjai közül legtöbbször csak az egyikre vagy csak a másikra tudunk figyelni. Bár a szavak és a gondolatok világában nehezen szabadulunk a dualisztikus szemlélettől, a tiszta tapasztalás mindig kettőségektől mentes.

Hogy mit lát az ember, az elsősorban attól függ, hogyan lát. A misztikusok szerint „most kell látnunk”, ők ezért helyezik a hangsúlyt a belső életre, nem pedig olyan cselekedetekre, melyek majd később nyerik el jutalmukat. Helyesen látni azt jelenti, hogy képesek vagyunk teljesen jelen lenni. Csatlakozva Karl Rahner klasszikus kijelentéséhez, mely szerint „a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem fog létezni”, a ferences szerző szerint is olyan kereszténységre van szükség, mely elsősorban átformál. „A közvetlen kapcsolat a pillanattal a legszabadabb út az isteni egyesüléshez, a nem kettős jelenlétnek van esélye a leginkább találkozni a Végtelen Jelenléttel.”

Természetesen egy ilyen könyv nem lenne teljes, ha nem vázolna fel néhány gyakorlati szempontot is. Rohr szerint a valóság több szinten is megragadható. Első dolgunk, hogy megállapítsuk, mi vajon hol tartunk, mivel azonosítjuk magunkat. Tapasztalásunkat segíthetik a szerző által leírt – hosszabb vagy rövidebb időt igénybe vevő – gyakorlatok is. A kötet utolsó fejezete pedig – nem véletlenül – azt írja le, mire is taníthat bennünket az „a ragyogó és” szó.

Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa

 

 

 

 

 

Püspöki szinódus a családról – Kasper bíboros elmagyarázza javaslatait

Ezekben a napokban jelent meg az olasz könyvesboltokban Walter Kasper bíboros „A család evangéliuma” c. kötete, amely teljes egészében tartalmazza azt a bevezető felszólalást, amelyet a bíboros a közelmúltban, a család témájában megrendezett rendkívüli konzisztóriumon mondott el - tudósít a Vatikáni Rádió.


A legforróbb kérdések között szerepelt az elváltak és újraházasodottak szentáldozása. Walter Kasper bíboros a következőket nyilatkozta a Vatikáni Rádiónak: 

„A család evangéliuma” azt akarja kifejezni, hogy Isten szereti a családot. A családot Isten alapította a teremtés kezdetétől: az emberiség legősibb intézményéről van szó. Jézus Krisztus első csodáját a kánai menyegzőn hajtotta végre: nagyra értékelte a családot és szentségi szintre emelte. Ez azt jelenti, hogy az egy férfi és egy nő közötti szeretet integrálódik Isten szeretetébe. Ezért lett szentség. Ma ismételten meg kell erősítenünk ezt a valóságot egy olyan korban, amikor a család válságban van a jelenlegi gazdasági és foglalkoztatottsági krízis idején. Segítenünk kell, mert a legtöbb fiatal szeretne családot alapítani, stabil, életre szóló kapcsolatot kialakítani. Az emberek boldogsága a családi élettől is függ – fejtette ki Kasper bíboros. 

Javaslata túlmutat minden szigorúságon és minden engedékenységen. Nyilvánvaló, hogy az egyház nem alkalmazkodhat a dolgok állásához, viszont találni kell egy olyan középutat, amely az egyház hagyományos erkölcsének útja volt. A bíboros emlékeztetett Szent Liguori Alfonsra, aki a két véglet közötti utat javasolta. Ezt kell nekünk ma is megtalálnunk: ez Aquinói Szent Tamás útja is „Summa Theologica” c. művében: tehát jó társaságban vagyok javaslatommal – mondta Kasper bíboros. Nincs az erkölcs ellen, nincs a tanítás ellen, hanem inkább azt javasolja, hogy a doktrínát reálisan alkalmazzuk az emberek túlnyomó többségének jelenlegi helyzetére, hogy hozzájáruljunk az emberek boldogságához. 

A bíboros hozzátette: nyilvánvaló, hogy vannak személyek és csoportok, akiknek politikai érdeke, hogy támadják a családot. Ez világos. Az egyházat egész történelme során bírálták. De nem csak ideológiai és politikai problémák vannak, hanem gazdasági és foglalkoztatottsági problémák is, amelyek ma nagyon súlyosak. A társadalmakban lényegesen megváltoztak az életkörülmények, és sokan nehézségekbe ütköznek, hogy megvalósítsák saját boldogság tervüket. A fiatalok nagytöbbsége azonban stabil kapcsolatot, stabil családot akar alapítani, de nincs rá lehetősége. Az egyháznak pedig segítenie kell a nehézségekkel küzdő személyeket. 

A Vatikáni Rádió munkatársa a következő kérdést tette fel Kasper bíborosnak: 

Ön a II. Vatikáni Zsinat által az ökumenikus és vallásközi kapcsolatokban hozott forradalmi változásokra utal, megállapítva, hogy ezek az Egyházi Tanítóhivatal tagadása nélkül jöttek létre. Tehát optimista arra vonatkozóan, hogy a családdal foglalkozó szinódus is létrehozhat egy hasonló forradalmat? 

Kasper bíboros a következőket válaszolta: 

Nem beszélnék forradalomról, mint inkább egy fejlődés elmélyítéséről, mert az egyház tanítása egy olyan folyó, amely állandóan fejlődik és így a házasságról szóló tanítása is egyre fejlődött. Azt hiszem, hogy ez a jelenlegi lépés hasonlít a Zsinatéhoz, ahol a Római Kúria egyes állásfoglalásai az ökumenizmus ellen és a vallásszabadság ellen szóltak; a Zsinat megőrizte a kötelező tanítást és itt én is meg akarom őrizni ezt – de talált egy kiutat. Ezt a kiutat kell nekünk is ma megtalálnunk. Nem újdonságról van szó, hanem az egyház gyakorlatának megújításáról, amely mindig szükséges és lehetséges. 

Arra a kérdésre, hogy az eredetileg bizalmasnak nyilvánított dokumentum hogyan jelenhetett meg a világi sajtóban, a bíboros így válaszolt: 

Szükség van a vitára, és ezt mondtam is a pápának, aki azt válaszolta: „Jól van. Vitát akarunk, nem akarunk egy alvó egyházat, élénk egyházat akarunk. Ez rendjén van. De nem titkos dokumentumról volt szó: egy szöveg, amelyet 150 személy kézhez kap, nem lehet titkos, irreális és utópisztikus lenne. Tehát azt gondoltam, hogy közzéteszem a szöveget, és erre engedélyt kaptam. De az, amit az olasz újság tett, vagyis engedély nélkül publikálta a szöveget, ez törvényellenes. Szerintem ebben az esetben a pápa akaratát szabotálták. Be akarják fejezni a vitát, miközben a pápa a szinóduson nyílt vitát akar. Az eredmény azután a szinódustól és a pápától függ. Én megtettem a javaslatomat, a pápa kérésének megfelelően és majd meglátjuk, hogy hogyan halad előre a vita a következő két évben.

Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Richard Leonard SJ: Hol van Isten a bajban?

Hogyan közelítsünk az egyik legelemibb emberi tapasztalathoz, a szenvedéshez? Ha elméleti módon próbálkozunk, akkor következtetéseink nagyobb eséllyel lesznek tárgyilagosak, ha viszont a gyakorlatból indulunk ki, akkor érvelésünkben sokkal több lesz a szubjektív elem. Úgy tűnik azonban, hogy ebben az esetben ez utóbbi kockázatát vállalnunk kell. Merőben gondolati szinten ugyanis ezzel a témával nem lehet foglalkozni.

Hogyan közelítsünk az egyik legelemibb emberi tapasztalathoz, a szenvedéshez? Ha elméleti módon próbálkozunk, akkor következtetéseink nagyobb eséllyel lesznek tárgyilagosak, ha viszont a gyakorlatból indulunk ki, akkor érvelésünkben sokkal több lesz a szubjektív elem. Úgy tűnik azonban, hogy ebben az esetben ez utóbbi kockázatát vállalnunk kell. Merőben gondolati szinten ugyanis ezzel a témával nem lehet foglalkozni. Richard Leonard SJ Hol van Isten a bajban? című kötete – mely az Ursus Libris Kiadónál jelent meg – nem spekulatív teológia. Azért sem, mert a hitről és a szenvedésről írt gondolatait személyesen átélt tragédia ihlette.

Egy napon húgát, Traceyt – aki a kalkuttai Haldoklók házában majd az ausztrál őslakosok számára létrehozott kórházban volt ápolónő – súlyos autóbaleset érte, melynek következtében teljesen lebénult. A tragédiáról értesülve Leonard összetörik. Első kérdése: Hogyan tehette ezt Isten Tracey-vel? Válaszokat is kap keresztény ismerőseitől: biztosan valami súlyos bűnt követett el, esetleg nagyon szereti az Isten, mert azokat szokta szenvedéssel súlytani. De leginkább azt a választ hallja, hogy mindez Isten mélységes titka, melyre az ember semmilyen megoldást nem tud adni. A szerző megrendül hitében. Rádöbben, hogy a szokványos válaszokkal azért nem tud mit kezdeni, mert olyan istenképet hordoznak magukban, melyek nem csak elfogadhatatlanok a számára, de nem is egyeznek meg a keresztény tanítással.

A jezsuita szerző tehát nekiáll, hogy e könyvével mintegy válaszokat adjon azoknak, akik – bár a jó szándék vezérelte őket – mégsem gondoltak bele mélyebben, miről is beszélnek. Először is leszögezi, hogy Isten nem zsarnok, aki a fájdalmaink révén tartja fenn hatalmát. Vagyis, Istennek nincs szüksége arra, hogy az ember szenvedjen. Büntetésből sem küld ránk szenvedést, hiszen pont az a földi élet tragédiája, hogy a rossz sokszor győzedelmeskedik, a jó pedig szenved.

A szenvedésből sok mindent tanulhatunk, de nem azért szenvedünk, hogy fejlődjünk. E mellett a szenvedésre adott válaszaink sokszor csak el akarják velünk hitetni, hogy nem is olyan súlyos a helyzet. De a rettenetes dolgok mindig rettenetesek maradnak. Ugyanakkor az sem vitatható, hogy képesek vagyunk sokszor a lehetetlen helyzetből is a legtöbbet kihozni.

Leonard határozottan kiáll amellett, hogy Isten nem idéz elő természeti csapásokat. Az ausztráliai aszályt és az Indonéziát ért szökőárt hozza fel példának. A kutató elme mindkét esetben valamilyen felsőbb hatalom beavatkozását kereste, pedig ezek olyan természeti jelenségek, melyekhez hasonló számtalanszor előfordult már. Ezzel összefüggésben ír a szerző a kérő imádságról, melyet sokan egyfajta ráolvasásként értelmeznek. Úgy gondolják, hogy segítségével rá lehet venni Istent a körülmények megváltoztatására. Pedig az imának valójában az ember és Isten kapcsolatáról kell szólnia.

Úgy tűnik, hogy kikerülhetetlen a szenvedés kérdésének boncolgatása közben a rossz problémája és az ember végső sorsa. Leonard fejtegetése itt már sérülékenyebbnek bizonyul. Igaza van abban, hogy a világban tapasztalható rosszért nem kis részben az ember a felelős. Ám míg az elején a személyes érintettség által vezérelt igazságkeresés esetében nem kívánunk meg egy logikai sorra felépített érvelést, utóbbi kérdések tárgyalásához már nem elég néhány szempont megemlítése. E két fejezet nagyobb lélegzetű kifejtést igényelt volna.

Richard Leonard könyve abban tér el a leginkább a többi szenvedésről szóló írástól, hogy minden gondolatát a saját és Tracy gyötrelmeivel hitelesíti. A súlyos tragédia lesz a próbája minden feltevésnek, mellyel általában a szenvedést szoktuk magyarázni. Bár válaszokat tőle sem kapunk, e könyv is azt bizonyítja, hogy a szenvedés kérdése csak úgy közelíthető meg hitelesen, ha minden érvünket mélyen átgondoljuk és áthatja azokat az emberi tapasztalat.

A szerző Baranyai Béla, az Új Ember munkatársa

Magyar Kurír

 

 

 

 

 

 

Erősíteni kell a köteléket

A nemrég befejeződött házasság hete ráirányította a figyelmet férfi és nő legősibb életszövetségére. Ugyanakkor sokan megjegyezték a több éves múltra visszatekintő rendezvénysorozattal kapcsolatban, hogy idealizált képet mutatnak a házasságról.

Kevés szó esik nehézségeiről, és még kevesebb arról, hogy miként lehet azokat megoldani. Pedig szinte minden párkapcsolatban vannak olyan időszakok, amikor nem minden megy úgy, ahogyan szeretnénk. Ráadásul egy kívülről harmonikusnak tűnő házasságról is kiderülhet, hogy a felszín alatt komoly problémák vannak. Mit tegyünk azért, hogy megelőzzük a konfliktusokat? Hogyan orvosoljuk a bajokat, ha már bekövetkeztek? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Henry Cloud és John Townsend Párhatárok – Határvonalak a házasságban című könyve, mely a Harmat Kiadó gondozásában jelent meg.

A pszichológus-terapeuta keresztény szerzőpáros nagy sikerű Határaink – Mire mondjunk igent, és mire nemet című művének folytatásaként, kiegészítéseként írta meg ezt a könyvet. Sokan megkérdezték ugyanis tőlük, hogy az abban megfogalmazott határokat tulajdonképpen hogyan is kell kijelölni. A határok megállapításánál az első, hogy meghatározzuk, hol kezdődik az egyik személy és hol a másik. Ez azért fontos, mert a házasság sokak számára egyet jelent azzal, hogy áldozatot hozok a másikért. Ám ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy saját egyéniségem, vágyaim és céljaim teljesen feloldódnak. Már csak azért sem, mert ha az egyik fél személyisége eltűnik a házasságban, az legtöbbször azt jelzi, hogy a másiké viszont felülkerekedett.

Első hallásra talán meglepő, de a szerzők szerint a házasság nem alkalmas terep arra, hogy eljussunk önmagunk teljességére. Ahhoz, hogy „ketten eggyé lehessenek, elengedhetetlen, hogy a férfi és a nő már a házasságkötést megelőzően is teljes személyiség legyen”. A házasság ugyanakkor képes arra, hogy kiegészítse, gazdagítsa a felelős személyek „kincseit”. A közös értékek – mint a hűség, a szeretet, az őszinteség és a megbízhatóság – csak akkor tudnak érvényesülni, ha érett felnőttek lépnek szövetségre a házasságban.

De hogyan is kell kijelölni a határokat? Lehet akár szavakkal, akár tettekkel. Amikor például házastársunk sértő kifejezéseket használ velünk szemben, ezt nem kell eltűrnünk – véget is vethetünk a beszélgetésnek. Ha az egyik fél nehezebb természetű vagy erősebb akaratú, akkor belekerülhetünk egy folyamatos, idegőrlő hatalmi játszmába. Ilyenkor a gyengébb fél a legkülönfélébb eszközökkel próbálja befolyásolni társát azért, hogy mégis úgy alakuljanak a dolgok, ahogy neki megfelelő. A legnehezebb, ha valamelyik házastárs fél a szeretet elvesztésétől, a házastárs haragjától. Nemet kell tudnunk mondani úgy, hogy közben tiszteletben tartjuk a másik határait is. Sokan azért nem teszik ezt meg, mert attól tartanak, hogy súlyos sérelmet okoznak a másiknak. Pedig a sérülést nem szabad összekeverni a fájdalommal. A határok okozta kellemetlenség jót tesz a kapcsolatnak.

Milyen egyszerű lenne, ha elég volna problémánkat jelezni a társunknak, aki aztán megértő módon azonnal változtatna is a magatartásán. Csakhogy ez egyáltalán nem így működik. A szerzők szerint a könyv kétségkívül legnépszerűtlenebb fejezete az, amelyben leszögezik: szinte minden esetben úgy tudjuk megoldani párkapcsolati nehézségeinket, ha mi magunk tesszük meg az első lépést. Még abban az esetben is, ha nyilvánvaló, hogy a másik félnek kell változtatnia. Ám ha képesek vagyunk arra, hogy az első határ kijelölését önmagunkkal kezdjük, akkor komoly esély van arra, hogy társunk is magára fog eszmélni.

A házasság törődésre szorul. Ne higgyük, hogy az esküvő napján még rendíthetetlennek vélt kapcsolat életünk végéig csak úgy magától kitart. Henry Cloud és John Townsend könyve – mely minden állítását megannyi életből vett példával szemlélteti – nemcsak abban segíthet, hogy a házasságot egyben tartó kötelék el ne szakadjon, hanem arra is megtanít, hogyan fűzzünk hozzá ehhez nap mint nap egy-egy újabb erős szálat.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

 

 

 

 

 

 

 

Könyv jelent meg a százéves budai ciszterci gimnáziumról

Kortörténeti dokumentumok és szubjektív visszaemlékezések segítségével ismerteti meg az olvasókkal a tanintézmény történetét A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium 100 éve című, most megjelent kötet.

A nyolc fejezetből álló, Turócziné Pesty Ágnes szerkesztésében megjelent kiadvány a gimnázium 1912-es alapítása óta eltelt száz év történelmi és iskolai eseményeinek állít emléket, többek között az I. világháború borzalmairól és a ciszterci atyák üldöztetéséról szóló írások, valamint az öregdiákok könnyed hangulatú visszaemlékezései révén.

A gimnázium alapításától az 1948-as államosításig tartó időszakot mutatja be az első fejezetet, amelyben az érdeklődők az I. világháborúról, Endrédy Vendel zirci apáttá benedikálásáról és Brisits Frigyes igazgatói kinevezéséről is olvashatnak. A második részben ciszterci tanárok emlékeznek meg mások mellett Bitter Illés igazgatóról, Rajeczky Benjamin nagyhírű zenetudósról és Pataki Vidorról, az egri vár feltárójáról; a folytatásban a ciszterci diákélet mindennapjai és szereplői, a közkedvelt tanárok és az érettségizett osztályok tanulói kapnak szerepet.

A negyedik fejezetben többek között a ciszterciek üldöztetéséről, egy-egy család kitelepítésének történetéről, az 1956-os forradalom és szabadságharc ciszterci diák mártírjáról, valamint Zakar Ferenc Polikárp Rómába meneküléséről olvashatunk. A következő rész a József Attila Gimnáziumról, a hetvenes évek klubéletéről, a diákszínjátszásról szól. A hatodik fejezet a Szent Imre Gimnázium újjászületését, a 75 éves jubileumot, valamint az átmenet nehézségeit és feladatait írja le. Az újjáalakult Szent Imre Gimnázium 1997-től 2012-ig tartó időszakának mindennapjait ismerteti a hetedik egység. Az utolsó, nyolcadik fejezet képriportszerűen tárja az olvasók elé a centenáriumi tanév főbb eseményeit, a jubileumi ünnepség programjait.

A kötet szerzői között szerepel mások mellett Andrásfalvy Bertalan etnográfus, muzeológus, Széchenyi-díjas egyetemi tanár, volt művelődési miniszter; Bitter Illés, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium egykori igazgatója; Bradányi Iván táncdalszövegíró, műfordító, író; Brisits Frigyes, a gimnázium egykori igazgatója; Császár Ákos, az ELTE Matematikai Intézetének volt igazgatója, akadémikus és Hámori József Széchenyi-díjas agykutató, akadémikus.

MTI/Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Elmer István: Fehér szavak

A Boldog Özséb által alapított pálos rend az egyetlen magyarországi alapítású férfi szerzetesrend. Elmer István kisregényeiben öt pálos szerzetes – Boldog Özséb, Martinuzzi (Fráter) György, Vezér Ferenc, Virág Benedek és Bátori László – életét mutatja be.

Sziklák alatt című kisregényben Elmer Boldog Özséb (1200–1270) élettörténetét dolgozza fel. A főúri családból származó Özséb serdülőkori gyermek még, amikor a lázadó magyar főurak Bánk bán vezetésével meggyilkolják II. András király feleségét, meráni Gertrudist. Özséb apja is gyanúba keveredik, noha ártatlan. Az addigi öröknek hitt biztonság megrendül, s emiatt a kamaszodó fiúban félelem alakul ki Istennel és az emberrel szemben. Ám már ekkor megvan benne a tökéletességre való hajlam, így vigasztalja szüleit: „Majd ha felnövök, a jósággal megmentelek titeket.” Özséb egész életében az egyszerűséget keresi, s a tatárjárás rettenetes pusztításai csak még jobban elmélyítik istenhitét. Vallja, hogy Isten „nem cél, nem irány. Isten maga a valóság.” Nem küzd a rosszindulatú rágalmak ellen – többek között korrupcióval vádolják –, látja a külvilág kegyetlenségeit, de teljes szívével szolgálja Istent, hogy megmentse a „jó szándékú, kóborló” lelkeket. Nem kíván semmi olyasmit, ami ellentétes lenne az isteni akarattal, „ha emberi viszonyok között jelenik is meg.” Sok gyötrődés után jut el a felismerésig: „Ha jelek vagyunk, úgyis világítunk, ha nem, elsötétülünk.”

Az idők ereje című kisregény főhőse Fráter György (1482–1551) váradi püspök, majd esztergomi érsek, bíboros. Ifjúként egyszerűnek tartja az életet, evidens számára, hogy „életünk úgyis Istennél van.” Szerzetesként természetesen nem célja a politikai szerepvállalás, mégis, a tragikus történelmi események – a mohácsi csatavesztés, az ország ketté-, sőt három részre szakadása, az uralkodó elit tehetetlensége és önzősége – rákényszerítik, hogy a történések aktív rendezője és szereplője legyen, így döntő részt vállal az önálló Erdélyi Fejedelemség megszervezésében. Az Elmer István által ábrázolt Fráter György a jézusi intelem – „Legyetek ravaszak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” (Mt 10,16) – szellemében irányítja az eseményeket, az osztrák sas és a török félhold árnyékában, alaptézise: „bár Isten az első…, azért olykor a földre is kell tekintenünk.” Ám időnként megrémül a felismeréstől: „Isten országát akarom építeni, Isten nélkül?” György barát lelke fokozatosan őrlődik fel egy olyan világban, melyet a krisztusi szeretet helyett az erőszak, a vesztegetés és az alku határoznak meg, a becsület és a hűség csak szavakban léteznek. Ezért szinte törvényszerűen válik ő maga is a hideg számításokon alapuló nagyhatalmi játszmák áldozatává.

Minden élők útján című könyvből a Rákosi-diktatúra idején vértanúhalált halt Vezér Ferenc (1914-1951) életútját ismerhetjük meg. Páter Ferenc a szülői házból magával hozza az intelmet – „Légy mindig igazságos és szelíd.”Menedéket nyújt a II. világháborúban az orosz katonák erőszakoskodásaitól a szentkúti kolostorba menekülő asszonyoknak, lányoknak. Tehetetlen azonban az odakint tomboló agresszióval szemben. Az oroszok megerőszakolják a nőket, akiknek férjeik bosszúból meggyilkolják a katonákat. „Mit mondjon erre? Magyarázza el, hogy a gyilkosság a legnagyobb bűn, mert azzal Krisztust öli meg az ember?” – tűnődik magában Ferenc testvér, miközben akaratlanul ő maga is részese lesz egy halálesetnek: meg akarja akadályozni, hogy egy részeg orosz katona meggyalázza a templomot, dulakodni kezd vele, a puska eldördül, a katona halálát okozva. Páter Ferenc feladja magát, sorsát teljesen Isten kezébe helyezi: „… ha bűnt követtem el, büntess engem, Uram, nem térek ki előled!” Lélekben eljut a megvilágosodásig: „Egyetlen lehetőségünk, ha alkalmassá tesszük magunkat a megmentő befogadására.”

Hová szaladsz? címmel a hazai ódaköltészet egyik legnagyobb alakjával, a magyar „Horác”-cal ismertet meg bennünket a kötet szerzője. Virág Benedek (1754–1830) egész lényét áthatja az Istenbe vetett feltétlen hit és bizalom, minden munkája előtt így fohászkodik: „Add, Uram, hogy értelmem és kezem a te nyomodat kövesse… látni akarlak, érezni akarlak, a megtestesültség erejével, mert különben kevésnek érzem magam. Kevésnek és bizonytalannak, aki eltévedt az okoskodás lejtőjén.”

A másoló című kisregény Bátori Lászlója (1415–1487) mintegy ellen-Fráter György-pályát fut be. A hatalmas műveltségű, világot járt ifjú, kiábrándulva az egymással élet-halál harcot vívó főúri ligák intrikáiból, a politika mocskosságából, kivonul a közéletből és teljesen Istennek szenteli életét. Vallja, hogy Istentől származó „Igaz szavak kellenek, hogy helyreálljon a világ rendje.” Ezért lemásolja és lefordítja szinte az egész Szentírást – munkája később, a török uralom idején elveszett –, hogy megértse az ember természetét, „De még inkább az Istenét.”

Elmer István kisregényeinek pálos szerzetesei háborúban és békében egyaránt Isten igazságát keresik, s törekszenek arra, hogy lehetőségeikhez mérten egy szebb és élhetőbb világot hozzanak létre. Bár gyakran érik őket kudarcok, Istenbe vetett hitüket, azt, hogy az Ég és Föld szerves összetartozása a legteljesebb realitás, soha, a legkeservesebb megpróbáltatások idején sem adják fel (Szent István Társulat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

 

 

Megjelent Marcello D’Orta posztumusz kötete

Posztumusz kötetet jelentetett meg az olaszországi Piemme kiadó a tavaly november közepén elhunyt Marcello D’Orta nápolyi tanár, író hagyatékából. Az új, La Madonna fece un guaio con l'angelo (A Szűzanya bajba került az angyallal) című könyv – akárcsak a korábbiak – nápolyi kisiskolások írásait gyűjti egybe, többek között az alábbi, Ferenc pápának szóló levelet is.

„Kedves Ferenc pápa, minden rendben? Nagyon-nagyon szeretünk téged, mert amint meghallottuk a te első szavaidat, úgy tűnt, mintha Jézus SZAVÁT hallanánk. Te vagy mind közül a legjobb pápa, és ettől fogva, legalább itt, Nápolyban, Ferenc PAPÁ-nak hívunk Téged. Arra kérünk, hogy légy jó minden emberhez, gyerekhez és családhoz, akiknek nincs pénzük, akárcsak azokhoz, akiknek nincs házuk, ételük, italuk, pénzük gyógyszerre és játékra, ami nagyon fontos a gyerekeknek. Köszönjük, Ferenc PAPA. A viszontlátásra.”

A nápolyi „rongyos tanító”-nak – ahogyan magát Marcello D’Orta előszeretettel nevezte – megjelent az utolsó, posztumusz kötete is, amelyben ismét a gyermekek fantáziadús képzeletét tárja elénk. A színes, élénk, olykor helytelen nyelvezetű, önkéntelen humort tartalmazó írások és gondolatok számos értekezésnél jobban tükrözik a harmadik évezred olasz gyermekeinek vallási érzületét. A kis szerzők bizalmasan megosztják hitbeli kételyeiket és az evangélium történetei és szereplői iránti kíváncsiságukat.

Famiglia Christiana/Magyar Kurír

Rónay György: Balassitól Adyig

A Kairosz Kiadó által megjelentetett kötet Rónay György (1913–1978) terjedelmesebb tanulmányait gyűjti egybe, amelyek régi irodalmunk egy-egy alakjáról vagy művéről szólnak: egyebek mellett Balassi Bálint, Faludi Ferencen, Ráday Gedeon, Katona József, Eötvös József, Ady Endre életművét elemzi a szerző.

A Rónay Lászlótól megszokott, kimagasló színvonalú írások közül is kiemelkedik a Balassi Bálintról és Faludi Ferencről szóló tanulmány.

Balassi hányatott életútját elemezve Rónay György párhuzamot von az ugyancsak zaklatott életű Ady Endre sorsával, kiemelve, hogy mindketten egész életükben küzdöttek Istennel, vágyakoztak utána, gyötrődtek távolléte miatt, megnyugvást csak nála találtak, bár többnyire csak időlegesen. Ahogyan Ady írta Istenhez hanyatló árnyék című versében, amit Rónay mottóul használ Balassi-tanulmányához: „Megűzeték s nem nyugszom addig/, Míg hitedet meg nem nyerem/, Mert kockán van az életem/, Mint árnyék, mikor elhanyatlik/. S hányattatom, miként a sáska,/ Mert csak Tenéked van erőd/ S mert nem láttam régen előbb:/Nem szabad hinni senki másba.”

Balassit „rettenetes, észvesztő indulat” jellemezte, szélsőségesen erőszakos lélek volt, hiányzott belőle mindenfajta önkontroll, bármilyen szörnyűséget követett is el, megrögzötten hangoztatta, hogy jogosan tette. A mértéket nem ismerő harag és a felfokozott érzékiség vezérelte minden tettében. Rónay György lélektanilag hajszálpontosan írja le, hogy „Ebben a szegény, zaklatott, kapkodó lélekben” mintha egyre jobban elhatalmasodnának a rontó erők, a„faggató pokolbeli ördögök”„a mániák: az üldöztetés rögeszméje, a pánikérzés… aztán, a pánik csöndesültén, az elgyötört, kifosztott, védtelen lélekben megfészkel a rögeszme, és elkezd dúlni, vagdalkozásba és ravaszkodásba hajtani, eszelős dühkitörésekre ingerli…” Kortársai is riadtan látták, tehetetlenül szemlélték összeomlását. Ám a költő élete utolsó éveiben – csalódva nagy szerelmében, Annában, és menekülve a világ gonoszsága, üldözői elől – „odaesik” Isten elébe. Ekkor már szinte csak istenes verseket ír,„legvégül valóban nem marad Istenen kívül más vigasztalója ennek a saját kísértéseivel küszködő, megzavart szívnek.” Belefáradva az életbe, végét áhítva, halálát keresve indult el Esztergom alá, s úgy halt meg a török elleni csatában, mint Krisztus vitéze. „Krisztus meghalt énérettem, és én hogy kételkedjem? Te katonád voltam Uram és a te seregedben jártam” – ezek voltak utolsó szavai. Ezért „igen boldog embernek állítja vala… magát, hogy az igen irgalmas Isten kegyelmes szemeit reája fordítván oly boldog tisztességes véget rendelt volt életének” – idézi Rónay György Darholcz Kristófot, aki 1595-ben, egy évvel Balassi Bálint és testvére, Ferenc halálát követően összegyűjtötte és kiadta azokat a verseket, amelyeket a Felvidék poétái írtak a kettős gyász alkalmából.

Teljesen más alkat volt a Balassi Bálintnál két évszázaddal később élt jezsuita szerzetes, költő, Faludi Ferenc. Egész munkásságában a világban forgó „nemes ember”„nemes asszony”„nemes úrfi” útját igyekezett az erények és üdvösség felé igazítani, nem elvonulva a világtól, „hanem bent a világ kötelességei, foglalatosságai és örömei közepett.” Mély meggyőződéssel vallotta, hogy világ és üdvösség nem egymást kizáró fogalmak, hanem nagyon is jól megférhetnek egymással. Faludi verseiből egységes világnézet bontakozik ki, a keresztény humanizmus világnézete. Ideálja a szépen, harmonikusan kiművelt ember, aki elveti a túlzásokat, mert minden túlzás helytelen, megbontja a harmóniát. Ahogyan „boldog, aki a világi bölcsességet a mennyeivel össze tudja békíteni”, úgy kell megtalálnia a keresztény embernek a józan egyensúlyt a maga és a mások szolgálata között. Az okos ember pedig nem bízza ügyét esendő támaszra, vagyis ne az emberekben bízzunk, hiszen„embernek emberben való bizakodása mind azon gyarlóság és bizonytalanság, mert változó kedvétől függ. Aki Istenben bízik, méltán bízik, jól bízik.” Boldog az az ember, aki minden ügyét az Istenre bízza, „minden vágyódásit s kívánságit az engedelmességnek törvényei alá veti. Paradicsomi gyönyörűség az ő élete.” Rónay György rámutat, hogy a XVIII. század aszkézise inkább az ember gyarlóságát, semmisségét hangsúlyozta, a Faludi által hirdetett keresztény humanizmus viszont optimista az emberrel szemben, istenképe pedig„korántsem komor és félelmes, hanem inkább nyájas, emberséges, tapintatos; őriz bennünket, vigyáz ránk…” Rónay György szerint Faludi Ferenc személyiségében tökéletes volt az összhang szó és tett között. Elsőnek és legszebben ő maga valósította meg, amire másokat oktatott: „Ne szeresd életedet csak azért, hogy élj, hanem azért, hogy magadnak és másoknak hasznot hajtson” (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

 

 

 

 

 

Márton Áron-könyvek bemutatója volt Csíkszeredában

Márton Áron püspökről szóló tanulmánykötetet, valamint a Székely Könyvtár sorozat részeként megjelent válogatott írásait és beszédeit tartalmazó könyvet ismertették december 10-én este a csíkszeredai Lázár-ház dísztermében. Iochom Zsolt beszámolója

Köszöntőjében Zsigmond Barna Pál főkonzul Márton Áronról mint az erdélyi magyarság egyik legjelentősebb egyházi és közéleti személyiségéről beszélt, aki, mint mondta: „követendő példa lehet mindannyiunk számára, egyszerre volt egyházi személyiség, konzervatív és modern. Az ő életútjából nagyon sokáig tudunk táplálkozni, nem csak lokális, hanem egyetemes példa is”.

Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum igazgatója a tavaly augusztusban a múzeum által szervezett Márton Áron történészkonferencián elhangzott tanulmányok summázását tartalmazó Az idők mérlegén. Tanulmányok Márton Áron püspökről című kötetet ismertette, röviden bemutatva a kötetben helyet kapott kutatókat és az általuk körüljárt témákat. A könyvben tizenöt tudományos dolgozat szerepel, többek között Denisa Bodeanu, Stefano Bottoni, Jakubinyi György, Kovács Gergely, Marton József és Soós Károly tanulmánya olvasható a 221 oldalas kiadványban.

Lövétei Lázár László, a Székelyföld Kulturális Folyóirat főszerkesztője a Székely Könyvtár sorozat 18. darabjaként megjelent válogatáskötetet ismertette, amely merítést nyújt a „székely püspök” írásos hagyatékából: fiatalkori írásaiból, tanulmányaiból, püspöki körleveleiből, szentbeszédeiből, valamint hivatali levelezéséből.

A könyvbemutatón részletek hangoztak el a Mustármag megújulás-szolgálat Márton Áronról szóló Népemért vállalom zeneművéből. Lázár Csilla felolvasott a most bemutatott Márton Áron: Válogatott írások és beszédek című könyvből.

Gyulafehérvári Egyházmegye/Magyar Kurír

 

 

 

 

„Úgy él, ahogy beszél” : a pápa az élet dolgairól

Amikor Jorge Mario Bergogliót, Buenos Aires érsekét pápává választották, a hírmagyarázók azonnal elkezdték összegyűjteni, miben tér el elődjeitől. Az első dél-amerikai pápa, jezsuita és még ki tudja, mennyi minden merült már fel vele kapcsolatban. Magyarországon még egy különlegesség kapcsolható a személyéhez: nem volt még olyan pápa, akiről alig kilenc hónap alatt ennyi könyv jelent volna meg. Miért? Erre a kérdésre talán pont a könyvek tudnak választ adni. Például az Európa Kiadónál most megjelent Ferenc pápa füveskönyve című válogatás.

A könyv összeállítói – Julie Schwietert Collazo amerikai író, fordító és Lisa Rogak, Amerikában élő újságíró és életrajzíró – ábécé sorrendbe gyűjtötték össze a pápa legkülönfélébb kérdésekről tett kijelentéseit. Ezek mindegyike a kétezres években született. Egy ilyen válogatás nem nélkülözheti a szubjektív szempontokat, összeállítása sem lehetett egyszerű, hiszen megannyi szöveget át kellett tanulmányozni hozzá. Az olvasónak azonban támad némi hiányérzete, hiszen az ennél régebbi megnyilatkozások nem csak tanulságosak, de kifejezetten informatívak lehettek volna, esetleg változásaiban bemutatván Ferenc pápa gondolkodását. Az ábécé sorrend a visszakeresést rendkívül könnyűvé teszi, ám emellé egy tematikus mutató is jó lett volna.

De miről is olvashatunk ebben a könyvben? Talán nem túlzás azt mondani, hogy mindenről. A pápa életéből például megtudhatjuk, hogy fiatal korában a politika kérdései érdekelték, és azt is, miként fogadta édesanyja azt, amikor a papi hivatást választotta. Az is jól látható, hogy egyénisége nem változott azzal, hogy pápává választották: „Ki kell lépnünk az utcára… el kell mondanunk, hogy Jézus értük, férfiakért és nőkért él”. A hatalomról sem gondolkodott másként, már Buenos Aires-i érsekként is elsősorban szolgálatnak tekintette. Különösen szimpatikusak azok a gondolatai, melyeket egy vasúti szerencsétlenség után, 2012-ben mondott szentbeszédében fogalmazott meg: „Egyre csak azt kérdezitek, miért. Nem tudok választ adni rá, ahogy egy püspök, de maga a pápa sem. De Ő majd megvigasztal titeket.”

Sem a politikai, sem bármilyen más, kényes kérdésben nem hallgatott. Beszélt a dél-amerikaiak leplezett idegengyűlöletéről, a Buenos Aires-i rabszolgaságról, bírálta a neoliberális gazdaságpolitikát, mely a piac és a profit elsődlegességét hirdeti az emberi méltóság rovására. „Nincsen abban semmi baj, ha a vallás párbeszédet folytat a politikai hatalommal, baj csak akkor van, ha behódol előtte és titokban összeszűri vele a levet.”

Tudjuk, hogy Ferenc pápát különösen zavarja a társadalmi igazságtalanság minden formája. A kizsákmányolás, a javak egyenlőtlen elosztása ellen számtalanszor felszólalt. Ebben az Egyháznak is komoly útmutató szerepet szánt megválasztásakor elhíresült mondata, mely szerint „mennyi gyönyörűségem telne egy olyan Egyházban, amelyik szegény és a szegények javát szolgálja”.

Természetesen az Egyház problémáiról is beszél, úgy, hogy szavaiban egyszerre van jelen az elemző kritika és a megértő szív. Szerénysége ugyanakkor nem azt jelenti, hogy nem tud tiszta tanítást, határozott erkölcsi elveket megfogalmazni: „Argentínában létezik a hallgatólagos eutanázia. Az élethez való jog azt jelenti, hogy megengedjük az embereknek, hogy éljenek, és megengedjük azt is, hogy méltósággal haljanak meg.”

A humor éppúgy nem hiányzik a pápa személyiségéből – a bűn nem folt, melyet „kitisztít a sarki japán vegytisztító” – mint a derűlátás: „Felépíthetünk egy szereteten és életigenlésen alapuló új civilizációt.” – írta majd tíz évvel ezelőtt.

És persze a spirituális mélységre is találunk jó néhány példát. Advent idejére álljon itt egy közülük: „Éppen ezért hívlak benneteket, férfiak és asszonyok, akik hisztek az Igében, hogy szeressétek a csöndet.”

Baranyai Béla/Magyar Kurír

 

 

Michael Hesemann: A Szent Grál felfedezése

A keresztényeket évszázadok óta foglalkoztatja a kérdés: vajon ránk maradt-e a Szent Grál, vagyis az a kehely, amelyben Jézus az utolsó vacsorán, az Eucharisztia megalapításakor vérré változtatta a bort, s amivel a keresztény hagyomány szerint Arimateai József, a Zsidó Főtanács farizeus tagja felfogta a keresztnél Jézus kiömlő vérét.

Michael Hesemann német történészt gyermekkora óta foglalkoztatja a Szent Grál története. Könyvében szigorúan tudományos alapon vizsgálja meg a ránk maradt dokumentumokat, monográfiája egyszerre egyház- és világtörténelem, valamint művelődéstörténet.

Hesemann részletesen feltárja a Grál-monda magvát. Eszerint Szent Péter elvitte a Grált Rómába, s az ott maradt több mint 200 évig. A szentmise római kánonja ma is tanúsítja, hogy az utolsó vacsora eredeti kelyhének birtokában voltak. Az átváltozásban ugyanis egészen pontosan szó van róla: „ezt a csodálatos kelyhet” Valerianus római császár idejében (Kr.u. 253–260) kegyetlenül üldözték a keresztényeket. Amikor 258-ban II. Sixtus pápát letartóztatták, ő megparancsolta hűséges diakónusának, Lőrincnek, hogy helyezze biztonságba az Egyház kincseit. Lőrinc hispániai volt, Huescából származott. Ezért a Grált, az Egyház legdrágább kincsét egy megbízható emberrel a hazájába küldte, és szülei házában rejtették el. Két nappal később Lőrincet is elfogták. Szörnyű kínzásokkal próbálták kicsikarni belőle, hol vannak az Egyház javai. Ő azonban a szegényeket, betegeket mutatta be, mint az Egyházi igazi kincseit. Lőrinc vértanúhalált halt, a császár parancsára vasrostélyon sütötték meg. A Grál azonban Huescában maradt mindaddig, amíg a mórok be nem nyomultak Hispániába. Menekítették előlük, s újra meg újra elrejtették, hogy biztonságban legyen. Minden templomot, amelyben egy ideig őrizték, Szent Péternek szenteltek, utalva római eredetére. Végül eljutott San Juan de la Pena várkolostorába, ahol szerzeteslovagok vigyáztak rá. A Grál története az El Camino, a Santiagóba vezető zarándokút révén egész Európában elterjedt, majdnem kilencszáz éve a világirodalom nagy témái közé tartozik.

A német történész könyvéből kiderül: a Grál korszaka a kora középkorra, az 1064-1244 közötti időszakra esik. Oklevélben először 1134-ben említik. II. (Tiszta) Alfonz aragóniai király uralkodása idején, 1174-ben az udvarba kerül a költő Guiot de Provins, megismerkedik a Grál-mondaanyaggal, és megírja az „ős-Parzivalt”. A következő 35 évben újabb alapművek születnek, melyek mindmáig forrásként szolgálnak a tudósoknak, egyháztörténészeknek, irodalmároknak, zeneszerzőknek és a filmeseknek: 1180-ban Chrétien de Troyes megírja aPercevalt, 1199-ben Robert de Boron megalkotja A Grál regénye című művét, 1210-ben pedig Wolfram von Eschenbach elkészül a Parzival című könyvével.

Michael Hesemann megállapítja: a Grál-elbeszélés az ember megváltásának metaforája. A keresztény ember hite szerint ugyanis a megváltás csak Krisztus engesztelő áldozata, kereszthalála által válik lehetségessé. „A Golgotán kiontott vére mosta tisztára az emberiséget az ősszülők bűnétől, Ádám és Éva eredeti bűnétől. Az Eucharisztia szentségében a hívő Krisztus áldozatában részesedik, az ő testével és vérével táplálkozik.” Ahogy azt Pál apostol írta: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesedés?... Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és a kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 10,16; 11,26). A Grál-mítoszban a Grál„táplál, életben tartja az embereket, gyógyítja és megváltja őket. A Parzivalban azonban nem csak ennyi történik. A fiatal lovag együttérzésével, a kérdésével, amire a beteg királynak szüksége van, társmegváltóvá válik. Talán az a Grál igazi tanítása: sem a szentségek, sem a drága ereklyék, sem a keresztes hadjárat nem váltja meg az embert, ha hiányzik belőle az együttérzés, a részvét, a felebaráti szeretet” – írja Hesemann, és idéz Jézus nyolc boldogságról szóló tanításából: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek” (Mt 5,7).

Minden részletre kiterjedő kutatásainak végén Michael Hesemann eljut a spanyolországi Valenciába, melynek székesegyházában a Szent Grál lovagjai több mint fél évezrede őriznek egy 7 cm magas, 9,5 cm átmérőjű, finoman csiszolt achátkőből készült kelyhet,„melyet aranyba foglalt az utókor”. A szerző jelen volt, amikor 2006. június 9-én XVI. Benedek személyében 1750 év elmúltával ismét egy pápa misézett azzal a kehellyel, „Amellyel valószínűleg maga Jézus Krisztus a szentséges Eucharisztiát alapította.”

Hesemann szerint a Grál nemcsak világörökség, „hanem a keresztény Európa jóra, igazra, szépre, istenire törekvésének a szimbóluma is. De a dialógusnak, a kultúrák cseréjének is jele.” Ezért hittel reméli, hogy a gazdag keresztény és iszlám örökséggel rendelkező Valencia a jövőben, „mint Grál-város, még egészen különleges szerepet fog játszani. Eljött az idő, hogy Európa ismét fogadja a Grál inspirációit!”(Szent István Társulat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

 

 

 

Ferenc pápa kedvelt filmje: Babette lakomája - VIDEÓVAL

A London Telegraph Daily Tíz dolog, amit nem tudunk Ferenc pápáról című írásából kiderül, hogy a Szentatya egyik legkedvesebb filmje a Babette lakomája. A dán filmdráma a Vatikán által ajánlott minőségi filmalkotások között is szerepel, melyek listáját 1995-ben, a mozi centenáriuma alkalmából adták ki. A brit Catholic Herald cikkét ismertetjük.

A történet szerint két nővér, Martine és Philippa egy távoli jütlandi falucskában él a 19. század második felében. Apjuk puritán, protestáns szektát alapított, amelyet szigorúan kézben tartott. Halála után a két lány vitte tovább a szektát. Az eleinte igen jámbor kis gyülekezet tagjai között idővel viszálykodás támadt. A két nővér sohasem ment férjhez, mivel apjuk ellenezte a választásukat. Az 1871-es francia politikai felfordulás után egy menekült, Babette Hersant, a párizsi Café Anglais szakácsnője kerül hozzájuk. Hűségesen szolgálja a nővéreket, akik egyre jobban függnek tőle. Anélkül, hogy a film további részét elárulnánk, annyit mondhatunk még, hogy Babette lottónyereményéből ünnepi lakomára hívja meg a nővéreket és barátaikat.

A Babette lakomája Isak Dinesen novellája alapján készült. Az eredetileg Norvégiában játszódó történetet a forgatókönyvíró-rendező, Gabriel Axel Dániába, egy messzi, jütlandi partmenti falucskába helyezte át. A hazájából menekülni kényszerülő szakácsnő, Babette szerepét a népszerű francia színésznő, Stephane Audran alakítja nagy beleéléssel. A többi szereplő, különösen a két nővér a vallási közösséget eleveníti meg, feltárva erényeiket és hibáikat, egy távoli kulturális és vallási miliőbe kalauzolva a nézőket. Mindez önmagában is értékes; ami azonban feltehetőleg Ferenc pápa tetszését is felkeltette, a film átformáló, transzcendens élménye, melynek során kegyelmi pillanatokat élhet meg a néző.

Maga az ünnepség félórán át tart. Elkészülnek az ételek, felszolgálják az italokat, s a vendégek fokozatosan legyőzik gátlásosságukat. A nézők szinte maguk is részeseivé válnak a lakomának és a kegyelem megtapasztalásának. A Babette lakomája méltán nevezhető szakramentális filmélménynek. Az ízletes ételek és a szívet vidító, finom borok az ószövetségi lakomák képi világát, Isten pazarlóan nagylelkű szeretetének szimbólumait idézik. A vendégek – akik eleinte vonakodnak részt venni a túl bőségesnek, túlzottan „eviláginak” tűnő – lakomán, mindjobban bevonódnak az ünneplésbe, az evésbe, ivásba, beszélgetésbe, nevetésbe. Természetesen az Egyház számára ezek a képek eucharisztikus értelmet is nyernek, a szőlő, a szőlőskert képének legmagasztosabb értelmezésével: „Én vagyok a szőlőtő...”

Babette kétségkívül áldozatot hoz, hiszen minden pénzét a nővéreik és barátaik megvendégelésére fordítja. A lényeg azonban az eucharisztikus ünneplés dimenziója. A film 1987-es bemutatása óta számos szemináriumon, műhelyen, tanórán illusztrálták a Babette lakomájával az Eucharisztiát és annak spiritualitását.

Ami a filmben szintén megragadhatta a pápát, az, ahogyan a hétköznapi, gyarló szereplők a lakoma során újra egymásra találnak. Miközben beszélgetésbe elegyednek és megvallják, mit tettek rosszul, megnyílik az út a kiengesztelődés felé. A megbocsátást szimbolizálja, ahogy kimennek a térre, és körben kézen fogva táncolnak. Ünnepi szertartás ez, Isten népének Istent dicsőítő liturgiája.

Még egy gondolat vetődik fel, különösen ha arra a jelenetre gondolunk, amikor Mária és Márta vendégül látta Jézust. Márta is felszolgál, ám közben aggodalmaskodik, fél, bosszankodik Mária viselkedése miatt. Babette ezzel szemben nagylelkű adakozó: élvezettel főz, örömmel szolgál fel, boldoggá teszi a vendégek öröme. Mindent belead: idejét, tudását, művészi adottságát – és az összes pénzét –, hogy nagyszerű ünnepet készítsen. A nővérek megdöbbennek, hogy Babette minden pénzét erre költötte. Babette azonban azt feleli, hogy ő művész, s az effajta főzés és vendéglátás az élete. A záró zeneszám és a nővérek szavai – hogy Babette művészetének az angyalok is örülnek – a barátság, az Eucharisztia és a kiengesztelődés élményének szépségét emelik ki.

A Babette lakomája 1987-ben elnyerte a legjobb idegennyelvű film Oscar-díját, most pedig a pápa legkedveltebb filmjei között tarthatjuk számon.

Magyar Kurír

Rómában is bemutatták a Márton Áron püspökről készült filmet

A Balassi Intézet – Római Magyar Akadémia mutatta be október 9-én Rómában a kolozsvári filmrendező, Maksay Ágnes legújabb dokumentumfilmjét, amelyben Márton Áron püspök boldoggá avatásának folyamatát járja körül.

A reméltnél is többen gyűltek össze a Falconieri palota elsőemeleti dísztermében, hogy megtekintsék a Duna Televízióban szeptember 23-án műsorra tűzött és Kolozsváron október 6-án a Győzelem moziban bemutatottdokumentumfilmet.

Az eseményen jelen volt Magyarország szentszéki nagykövete, Győriványi Gábor; Románia szentszéki nagykövetségének képviseletében Diana Turconi Bubenek miniszter, valamint a római kultúrintézmények, a kultúra képviselői, szentté avatási ügyek posztulátorai, Rómában szolgálatot teljesítő és élő papok, szeminaristák, szerzetesek és érdeklődők. Külön fényt adott az estnek, hogy nemcsak Maksay Ágnes rendező és Soós Attila hangmérnök utazott ki a római premierre, hanem a filmben szerepet vállaló P. Szentmártoni Mihály SJ és Németh László olaszországi magyar főlelkész, a római Szent István Ház igazgatója is jelen volt.

Az egybegyűlteket a Balassi Intézet – Római Magyar Akadémia igazgatója, Molnár Antal köszöntette. Örömét fejezte ki, hogy az intézmény lehet házigazdája a dokumentumfilm olaszországi bemutatójának. Márton Áronnak méltó helye van abban a rendezvény-sorozatban, amelyben korábban már megemlékeztek többek között Mindszenty József bíborosról, a magyarországi ferences vértanúkról.

Az esemény kezdeményezője, Kovács Gergely, a Kultúra Pápai Tanácsa irodavezetője, Márton Áron boldoggá avatási ügyének posztulátora, miután tolmácsolta Jakubinyi György gyulafehérvári érsek üdvözletét, beszédében rámutatott a film kettős értékére. Kiemelte: a magyar közönség számára nem ismeretlen Márton Áron, viszont a boldoggá avatási eljárás igen. A nem magyar néző ízelítőt kap a szent életű püspök életének és tanításának ma is aktuális példájából és üzenetéből.

A rendező, Maksay Ágnes ismertette a film megszületésének történetét, aláhúzva, hogy a boldoggá avatás ügyének felkarolása nem néhány szakember feladata, hanem „mindannyian tehetünk érte, sőt kötelességünk is tenni”.

A film megtekintése után állófogadás keretében kötetlen beszélgetésre nyílt lehetőség. A Márton Áron által szentelt papokat mintegy szimbolikusan képviselő Berszán Lajos kifejezte: számára is több újdonságot nyújtott a film. A gyulafehérvári teológiai intézet tanulmányi igazgatója, Székely Dénes támogatta az ötletet, hogy a gyulafehérvári szemináriumban is bemutassák a filmet.

A bemutató kapcsán lehetőség volt a Márton Áronról eddig megjelent magyar, olasz és román nyelvű kiadványok megvásárlására. Ismételten megfogalmazódott annak igénye, hogy idegen nyelveken is hozzáférhetővé váljon nagy püspökünk hagyatéka, hiszen a magyar nyelvterületen kívül sokkal kevésbé ismert, mint ahogy gondolnánk. Meggyőződésünk, hogy a jelenlévők nemcsak a posztulátor által osztott Márton Áron képecskével és rövid olasz nyelvű ismertetővel a zsebükben tértek haza, hanem a dokumentumfilm üzenetét is magukkal vittek szívükben, lelkükben – írta Kovács Gergely.

Magyar Kurír

 

 

 

Teréz – A szeretet kis Útja

A Lisieuxi-i Szent Teréz életéről szóló film Leonardo Defilippis filmrendező alkotása, melyet a mozik 2004. október 1-jén mutattak be. Hazánkba majd 10 év elteltével érkezett meg. Az ősbemutató október 1-jén, Budapesten, az Uránia Filmszínház dísztermében lesz 19 órakor, az Etalon Filmkiadó Kft. szervezésében.

A film érdekessége, hogy a Terézt alakító színésznő (Lindsay Younce) Teréz gyermekkorától, egészen felnőtté válásáig és haláláig játssza el a szerepet, a filmrendező pedig Louis Martint, Teréz édesapját alakítja.

A film zenéje gyönyörű, magával ragadja a nézőt, segít, hogy részesei lehessünk Teréz életének. A filmet korábban a hamarosan szentként tisztelt Boldog II. János Pál is megnézte, s azonnal vatikáni ajánlást is kapott. A magyar szinkron Benvin Sebastian atya jóvoltából a Pápai Missziós Művek és a magyarországi Sarutlan Kármelita testvérek és nővérek támogatásával készült, hűen ragaszkodva Teréz Egy lélek története című önéletrajzi művének szövegeihez.

A későbbi vetítési időpontokat a mozi honlapján tekinthetik meg: www.urania-nf.hu

Csoportok számára kedvezményes jegyárat biztosítanak, a jelentkezéseket az alábbi elérhetőségeken várják: 06 1 275 09 29 ,  + 36 20 553 07 56

(Szándékunk szerint s filmről a későbbiekben részletesen írunk – a szerk.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

 

 

Raffaelle Merthes: A názáreti József

Raffaelle Merthes filmjében József kiváló ács, a jeruzsálemi templom kapuján végzi a faragásokat, három unokaöccsével, Simonnal, Júdással és Józsuéval együtt.

Raffaelle Merthes filmjében József kiváló ács, a jeruzsálemi templom kapuján végzi a faragásokat, három unokaöccsével, Simonnal, Júdással és Józsuéval együtt. A film kezdetén a zelóták merényletet kísérelnek meg a Jeruzsálembe látogató Heródes király ellen, bosszúból, amiért azt tervezi, hogy beviszi a templomba a római sas-bálványokat. Ez az Istennek szentelt épület nyílt meggyalázása. Rögtön kiderül: a zsidóságon belül kétféle irányzat él, az egyik szerint jogos az erőszak a zsarnok Heródes és az Izraelt rabságban tartó rómaiak ellen. Ezzel szemben József a békesség embere. Amikor a zelótákat követő unokaöccsei a feldühödött tömeggel együtt Heródes halálát kívánják, József így inti őket: „Nem, a harc nem vezet sehová!... Az Úr kezében vagyunk mind. Vérrel mocskolnád be a templomot, és meghalnál, ahogy atyád meghalt?” Már ekkor megmutatkozik József imádságos lelkülete, így fohászkodik Istenhez: „Uram, add, hogy békességed ránk találjon!”

Ebben a pillanatban jelenik meg Mária – tizenhat éves, szépséges lány, akinek szülei, Anna és Joakim régóta ismerik és tisztelik Józsefet, aki húsz évvel idősebb Máriánál, kislányként a karjaiban ringatta. Fény derül József szomorú múltjára is. Évekkel korábban feltehetően ő is a zelóták híve volt, de elvesztette jegyesét és a fivérét. Haláluk rdöbbentette az erőszak, a fegyveres harc hiábavalóságára, „Mert mindaz, aki kardot ránt, kard által vész el” (Mt 26,52). József fájdalma nem enyhül az évek múlásával, lelkét betölti a bánat, hiszen családot szeretett volna, fiúgyermeket, s most úgy érzi, álmai végleg szertefoszlottak.

József a békesség szellemében nevelte fel három árván maradt unokaöccsét, akik azonban az erőszak hívei. Az elnyomó hatalmat képviselő rómaiak brutalitása látszólag őket igazolja. Seregükkel megszállják Názáretet, s noha József a falu követeként békés szándékkal felkeresi a parancsnokot, élelmet és szállást ajánlva nekik, a rómaiak gyilkolnak, fosztogatnak, megerőszakolják Mártát, Júdás jegyesét, majd másokkal együtt rabláncon elhurcolják.

Mária a szüleivel és Józseffel együtt a távolból nézi a rómaiak és a foglyok vonulását, s fölteszi a kérdést: „Miért? Miért ez a sok fájdalom?” József nem válaszol, de Mária anyja ebben a tragikus helyzetben is hisz az isteni gondviselésben: „Hidd el, Mária: az Úr megsegít bennünket. Küld majd valakit nekünk. Ahogy mindig is ígérte.”

József unokaöccsei bosszúért kiáltanak, ők egy olyan Messiás eljövetelében bíznak, aki a nép élére állva fegyverrel űzi ki Izraelből a rómaiakat. József figyelmezteti Józsuét, aki a három testvér közül a legerőszakosabb: „Apád meghalt, mert hitt az eljövetelében. Meghalt apád, és a mátkám. És fél Betlehem.”

A három fivér azonban nem hallgat Józsefre. A bosszútól vezérelve római katonákra támadnak, de egyikük ledöfi Júdást, aki meghal. Ezt követően Simon és Józsué csatlakoznak a zelótákhoz. A magára maradt József úgy érzi, fölösleges volt minden fáradozása, békességre vonatkozó tanácsai a semmibe hullottak.

Ám József magánya nem tart sokáig, a haldokló Joakim a gondjaira bízza Máriát, mert vallja: „Szikla kell neki… Férfi kell… Amilyen te vagy.” A meglett korú József bizonytalan, úgy érzi, Máriához korban jobban hozzáillőbb, fiatalabb férfi lenne való, de Joakim előre vetíti a jövendőt: „A mi Máriánk megajándékoz téged egy prófétával.”

Az angyali üdvözletkor (Lk 1,26-38) Gábriel arkangyal nem jelenik meg, hangját sem halljuk, csak a házban tartózkodó Mária arcát, reagálását látjuk. Amikor igent mond Isten emberi mércével szinte felfoghatatlan kegyelmére, hogy ő lesz a születendő Messiás földi anyja, abban a pillanatban hurcolják el odakint Józsefet Heródes emberei Jeruzsálembe, hogy a király parancsára kifaragja halotti sírkamrájának a szarkofágját. Mária szereti Józsefet, hiánya szomorúsággal tölti el.

Heródes a világ legjobb ácsmesterének nevezi Józsefet, s mindent megadna neki, hogy végleg magához láncolja, de őt egyetlen dolog érdekli csupán, hogy mielőbb visszatérhessen Názáretbe, Máriához, hogy nőül vehesse, beteljesítve így a szerelmüket.

A Názáretbe hazatérő Józsefet azonban durva arculcsapásként éri, hogy Mária áldott állapotban van. Érthető, hogy először nem hisz neki: „Mária! Egyszerű ács vagyok! A kezemmel keresem a kenyeret… Tudom, hogy a fa micsoda… Tudom, hogy a föld micsoda. Én a szememnek hiszek! Miért… Miért beszélne az Úr éppen így hozzád, miért? A szolgálója vagyok, és kegyesen bánt velem mindig, Uramként. Nem csalna meg engem soha, az Úr nem csalja meg a híveit.”

Miután azonban az angyal megjelenik Józsefnek álmában, és figyelmezteti – „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van, Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt 1,20-21) –, József Máriába vetett bizalma visszatér, de még mindig nem érti, miért pont őket választotta ki az Úr arra, hogy a Magasságos Fia, vagyis a Messiás nevelőszülei legyenek. Mária felidézi, hogy mit válaszolt Gábriel arkangyalnak: „… az Urat szolgálom. Legyen hát úgy.”

József számára ekkor világosodik meg minden: „Ezért. Mert te is akartad.”

A Mária és József által vallott és követett értékekkel szemben áll Heródes király hatalmi tébolyban szenvedő, hedonista, irgalmat nem ismerő személyisége. Fontos szerepe van a csillagjósnak, aki összejátszik Heródes egyik fiával, Antipasszal, s hamis jövendöléseivel elhiteti a királlyal, hogy ő a próféciákban szereplő Messiás, két másik fia, Alexandros és Aristobulos pedig az életére törnek, hogy trónra léphessenek. A valóságban azonban Antipasz áhítozik apja trónjára. A félrevezetett Heródes megöleti ártatlanul megvádolt két fiát. A betlehemi gyermekgyilkosság végrehajtásával (Mt 4,2-16) pedig Antipaszt bízza meg, aki bár apjához hasonló, hatalmi mámorban élő személy, ettől a kegyetlen parancstól még ő is megdöbben. Amikor pedig Heródes azt tervezi, hogy kiteszi a templom kapujára a rómaiak sas-bálványát, Antipasz fellázítja a katonákat ellene, mondván, hogy apja elméje elborult, de Heródes keresztüldöfi a kardjával. „Látjátok, egyik ember olyan, mint a másik” – szól oda katonáihoz, mintegy önkívületben, mintha még nem jutott volna el a tudatáig, hogy mit tett, majd hisztérikusan kacagni kezd, azt hajtogatva, hogy ő a zsidók királya, s őrjöngve fogadkozik, hogy mindenkit megöl, aki a hatalmát veszélyezteti, így a Messiást is.

Raffaelle Merthes filmjében Jézus rejtett életéről, gyermekkoráról is képet kapunk. Földi apja irányításával ácsmesternek tanul, József reméli, hogy Jézus jobb ács lesz nála. Mária és József szeretetben élnek, Mária bizalma teljes abban, hogy József minden veszélytől megoltalmazza Jézust. József tisztában van Jézus isteni küldetésével, gyakran küszködik kishitűséggel, úgy érezve, nem méltó arra, hogy a nevelőapja legyen. Jézus azonban igazi gyermekként viselkedik vele, s amikor megkéri, hogy beszéljen neki a templomról, József boldogan emlékezik: „Csodálatos. A fehér márványoszlopok szinte izzanak a napfényben. Mintha az Úr azt mondaná, hogy kedvét leli a házán végzett munkánkban. És ott van Ő. Ott. Velünk, a szolgálóival. Jézus! Bármennyi fájdalom ér bennünket, bármennyi kétségünk is támad, a templomban soha nem vagyunk egyedül.”

Amikor a tizenkét éves Jézust Mária és József felviszik Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre, látva a hatalmas zsibvásárt, Jézus valódi gyermeki csodálkozással méltatlankodik: „Atyám! Arról nem beszéltél, hogy ilyen hangos! Hiszen ez egy piactér!”

Ez a filmbeli jelenet megelőlegzi a több mint húsz évvel későbbi eseményt, amikor Jézus kiverte a kufárokat a templom előtti térről (Mt 21,12-13).

Amikor Jézus elvész Jeruzsálemben, József és Mária önmagukat hibáztatják. Mária gyötrődik, hogy nem tudott vigyázni a fiára: „Az Úr ítélt felettünk. Nekünk adta a fiát, és mi elvesztettük.” József azonban ekkor is hisz az isteni irgalomban, és magára vállalja Jézus elvesztésének a felelősségét: „Megbocsát nekünk. Látja bánatunkat. Mária, én tehetek róla. Míg bemutattuk az áldozatot, a fiunk miatt a szívem tele volt kétségekkel.” Amikor pedig végül rátalálnak Jézusra, amint a templomban tanítja Izrael tanítóit, József úgy érzi: „Dolgom elvégeztem.” József pillanatnyi rosszulléttel küszködik, s megint a kétség keríti hatalmába: „Megértem őt valaha is? Látni fogom Istent, ahogy ő? Túl késő… Uram, nekem már túl késő.” Jézus ekkor, átérezve földi apja gyötrelmeit, a bocsánatát kéri: „Bocsáss meg nekem, ha fájdalmat okoztam. Kérlek, vigyél haza.”

József halálos ágyánál Mária és Jézus mellett Simon is ott van, aki zelótaként a testvérét, Józsuét is megölte. Belátva, hogy szörnyű dolgokat követett el, tékozló fiúként (Lk 15,11-32) tér meg nagybátyjához, beismerve, hogy az erőszakra alapozott élete tévút volt. József megbocsát a bűnbánatot gyakorló Simonnak. Jézus pedig, a mennyei Atyjától kapott bírói és főpapi hatalmánál fogva megáldja földi nevelőapját és kimondja: „Bocsánatot nyertél!

A film végén pedig a földi apja elvesztését elsirató Jézus kicsomagolja azt a József által készített munkadarabot, amit egyszer mintaként mutatott neki. S hallja közben József hangját: ha majd az emberek szíve Istenhez fordul, „Békesség költözik a földre. A sivatag kizöldül, és nem kell több könny. Mert senki nem lesz többé szomorú.”

Rafaelle Merthes filmjében József a békesség és a szeretet hirdetője és követője, így teljes mértékben méltó arra, hogy a megváltó Jézus Krisztus földi apja legyen.

A názáreti József
(Olasz film, 97 perc, 1999.)
Rendező: Raffaelle Mertes
Forgatókönyvíró: Gareth Jones
Főbb szereplők:
József: Tobias Moretti
Szűz Mária: Stefania Rivi
Heródes: Ennio Fantastichini
Jézus: Jurij Gasparini
(Etalon Filmkiadó, 2008)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Michel Henry: Az élő test

Michel Henry (1922–2002) francia filozófus és író, a fenomenológia kiemelkedő alakja. Munkásságának középpontjában a tényszerű, biológiai jelenségekre visszavezethetetlen élet fogalma áll, amely önmaga közvetlen átéléseként kívül esik a reprezentációk tárgyiasító világán. Az élő test című könyvében a középkori keresztény misztika nagy alakját, Eckhart mestert idézi, aki hirdette, hogy „Isten énként nemzi magát… Isten lényege az élet… az élet lényege Isten.”

Ezek a kijelentések Isten és az élet közötti azonosságra és kölcsönösségre utalnak. Az „Isten énként nemzi magát” állítással kapcsolatban Michel Henry kiemeli, hogy az élet „önmaga számára egy szinguláris Önmagasságban vagy Alanyban tárulkozik fel, ami lehet az enyém”, ám Eckhart mester hozzáteszi: „Isten mint önmagát nemz engem.” A kötet szerzője szerint ezeknek az állításoknak szigorú fenomenológiai értelmet adhatunk: „Isten, vagy mondjuk inkább azt, hogy az élet – mivel Isten fogalma egy felsőbb lényt jelent – létrehoz engem, vagyis önmagát megtapasztalva, az élet szükségképpen egy szinguláris Önmagasságot hoz létre. Önmagának lenni annyit tesz, mint önmagát tapasztalni, nem a saját ereje révén, hanem az életben. Ebben az eseményben történik meg a születésem.” A francia filozófus kiemeli: az evangélium nagy tézise – „Az ember Isten fia” – arra utal, hogy az élet „egy eleven Önmagát hoz létre, Isten engem nemz. Isten úgy nemz engem, mint önmagát, mivel az Önmaga csak annyiban lehet élő, amennyiben az élet beteljesedik benne. Mihelyt az ön-adódás nem megy végbe egy Önmagasságban, mihelyt az élet ön-feltárulása megszakad bennünk, nincs többé sem Önmaga, sem élő, sem én, sem ego – csak egy merev, halott dolog áll fenn.”

Michel Henry kifejti: világi létezésében az ember önmagáért van, lehet szociológus, művész, férfi, nő, de mindezek előtt először is Önmagának kell lennie, „egy Én-nek. Minden Önmaga valójában saját maga, örökre, felülmúlhatatlanul.” A könyv írója idéz János jelenéseiből: „A győztesnek… adok… egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja” (2,17). Hozzáteszi: „Íme a valódi transzcendentális születése, a valódi éné, akik vagyunk, azé az éné, amit annyira keresett a fenomenológia.” Henry tényként szögezi le, hogy a kereszténység „központi problémája természetesen Krisztus problémája… egy abszolút Élet, egy élet, amely önmagát hozza létre, egy abszolút élőt feltételez, amely nélkül ez az abszolút Élet lehetetlen lenne. Pontosan ez a kereszténység lényege.” A francia filozófus megállapítja: Jézus Krisztus előre szakít azzal a világgal, amelyet majd Galileo Galilei fog megalapozni, hiszen tagadja természetes születését. Mivel azt mondják neki, hogy ő József az ács fia, tehát nem lehet Krisztus vagy az Isten fia, és hogy amikor a Messiás el fog majd jönni, senki sem fogja tudni, honnét jött, Jézus „Rákényszerül… – és a kereszténység ugyanezt fogja tenni –, hogy tagadja ezt az apai leszármazást.” Az evangéliumokban Jézus igyekszik közvetve megmutatni, hogy Isten fia: a Messiás vajon Dávid fia? Ha Dávid fia, miért hívja Dávid Úrnak, másképp mondva Istennek? „Miért mondják, hogy Krisztus Dávid fia?... ha tehát Dávid Urának nevezi, hogy lehet akkor a fia?” (Lk 20-21-44).

Michel Henry János evangéliumát elemezve kifejti: ahogy az evangélista írja, „az Elsődleges Élő leszármazása az abszolút Életben azonos ezen abszolút élet önnemzésével. Ez az ön-nemzés mint az Első Élő nemzés megy végbe, aki nem a következménye, hanem a feltétele az ön-nemzésnek. Az élet tehát csak egy első Önmagasságban tudja megtapasztalni önmagát, ami az élet megnyilatkozása. Megtapasztalja önmagát, vagyis kinyilvánítja, kinyilatkoztatja önmagát.” János ezért írja: ő a Logosz, a fiú. Michel Henry pozitív értelemben nevezi elképesztőnek, hogy evangéliumának az elején János azt írja – „Kezdetben volt az Ige”(1,1) –, ami azt jelenti, hogy „kezdetben volt a fiú. Ez egyáltalán nem felel meg racionális gondolkodásunknak. Ugyanakkor egy olyan másfajta fenomenológiára invitál, amely más intuíciókra támaszkodó másfajta problémákat tárgyal.” A szerző érdekesnek nevezi, hogy technikailag túlfejlett világunk, amely ennek ellenére „nagyon naiv, beleütközik egy gondolatba, amely másképpen magyarázza a dolgokat. Valójában ez a gondolat egy valódi kérdésre válaszol: mi az, ami nincs megmagyarázva világunkban, amely mindent tud és mindent megmagyaráz?”

A francia író, filozófus tézise szerint a hit az élet önmagára vonatkozó bizonyosságából ered, nem a világra vonatkozik, éppen ellenkezőleg, az élet szintjén helyezkedik el. „Ám attól kezdve, hogy az élet az élőben az abszolút Élet – az élet, amit az összes misztikus keresett –, a hit nem lehet más, mint abszolút bizonyosság. Ez a bizonyosság abban a pillanatban érkezik el, amikor az élő a saját életét éli, mint Isten életét, vagyis mint egy lerombolhatatlan életet.” Mivel az ember a bűn szintjén helyezkedik el, a rossz univerzumában él, ebből következően a hit abban a bizalomban áll, hogy lehetséges az ugrás a másik dimenzióba, „az Apokalipszis dimenziójában, ahol a rossz már nincs jelen. E hit szerint lehetséges olyan szinten élni, amely mentesül a rossztól.”

Könyvében Michel Henry kitér kereszténység és demokrácia kapcsolatára is. Emlékeztet rá: a biológia a különbségek sokféleségét hozza létre. Ezért az egyenlőség megalapozását metafizikainak vagy vallásosnak minősíti. Ez ugyanis azt mondja: „Az ember Isten fia.” Ez pedig azt jelenti, hogy minden ember egyenlő. „Az egyenlőségnek nincs más alapja, mint ez. Nem kell tehát elsietett módon azt állítani, hogy a vallásos tartalmakon túl létezik egy szélesebb demokratikus horizont, amely átfogja az egész világot” – írja a kötet szerzője. Hozzáteszi: a demokratikus elv semmilyen értéket nem alapoz meg, viszont feltételezi ezeket, „ami rettenetesen korlátozza a hatókörét.” Egy politikai elv nem alapozhat meg abszolút értéket, mert azt, amit egy szavazás kifejezett, egy másik szavazás visszavonhatja. Egy többségi szavazással például „demokratikusan” úgy dönthetünk, hogy egy szomszéd etnikumot vagy emberek egy csoportját likvidáljuk. A történelmi tapasztalatok alapján Henry tényként szögezi le, hogy minden totalitárius rendszer „tökéletes demokratikus támasztékot kaphat.” A szerző bizonyosra veszi, hogy ha a harmincas években Németországban népszavazást tartottak volna a hitleri rezsim jogosultságáról, akkor ez hatalmas többséget kapott volna, és ugyanez történt volna a sztálini uralom megerősítéséről a Szovjetunióban. „Következésképpen nem a többség képes megalapozni vagy megvédeni az értékeket” – vonja le a következtetést Michel Henry, s meggyőződése szerint „csak a különféle értékek képesek élhetővé tenni ezt a világot, ezek az értékek pedig vagy egy metafizikát feltételeznek, vagy egy másik rendbe vetett hitet.”

Az életünk pedig egyszerre a miénk, és nem a miénk. „Egy olyan élet révén vagyunk elevenek, amely eljön belénk, amely a miénkké válik, ám amelynek eljövetelével kapcsolatban semmilyen szerepünk nincs.” Ez egy teljesen radikális metafizikai helyzet, amit egyedül a kereszténység vett figyelembe „azzal a rendkívüli tézissel, amely szerint az ember Isten fia. Isten: Élet.” Ez pedig azt jelenti, hogy az ember „az életben létrejövő élőlény, az egyetlen és kizárólagos életben, ami az abszolút Élet, Isten. Az ember tehát egy élőlény az életben, oly módon, hogy élete egyszerre önmaga, és több, mint ő.” Istentől származó (Bencés Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

A hit forrása címmel jelentek meg Horváth István Sándor atya elmélkedései a vasárnapi evangéliumokról. A könyv 3 kötete három év vasárnapjaira és ünnepnapjaira tartalmazza a beszédeket és imádságokat. 2011: A család éve, 2012: Az Új Evangelizáció éve, 2013: A hit éve.

Rendelés: küldje el a zalalovo@gmail.com címemre a következő adatokat:

Megrendelt könyv: A hit forrása A-B-C kötet
Példányszám:
Megrendelő neve:
Postacím irányítószámmal:
Mobiltelefonszám:

Horváth István Sándor: A hit forrása (A-B-C kötet)

Ára: A-B-C kötet együtt: csak 3000 Ft + 800 Ft postaköltség Magyarországra.
(1 kötet külön: 1500 Ft + 800 Ft postaköltség)

A pap és a nő

A kötetben Jézus nőkkel való találkozásaiból kiindulva beszélget a katolikus lelkipásztor és nő kapcsolatáról Kőrösiné Merkl Hilda irodalomtörténész, iskolaigazgató, Varga László, a kaposvári Szent Imre-templom plébánosa és Magyar Balázs orvos, pszichiáter, aki 25 éve foglalkozik kispapok pszichikai szűrésével, gyógyításával.

Varga László fontos kérdésnek tartja, hogy papként milyen a kapcsolata a szexualitással. A katolikus plébános figyelmeztet: „Aki azt állítja, hogy ezen a területen nincs bűne, az vagy vak, vagy nem ismeri az Istent. Ha pedig van bűnünk, betegek vagyunk. Ha betegek vagyunk, akkor gyógyulnunk kell!” Varga László atya szerint segíteni kell a papot mint férfit és a nőt abban, hogy a saját nemiségüket beépíthessék az őszinte szeretetbe, és ezáltal kinyíljanak egy igazi kapcsolat és egység felé, amint ezt Jézus és a szamáriai asszony találkozásában (Jn 4) szemlélhetjük. Krisztusnak itt is egyetlen dolog a fontos, mint mindig: az Atya dicsősége és az asszony részesedése ebből a dicsőségből. Jézus tudatosítja az asszonnyal, hogy ő a Szentlélek temploma, „benne van az éltető víz, tudatosítja ezáltal, hogy kicsoda is ő (bűnös). Ez a feltétele a szabadulásnak.”

Kőrösiné Merkl Hilda rámutat: a hely, az időpont, a tény, hogy Jézus egyedül van, arra utalnak, hogy készült erre a találkozóra. Tudja, hogy ki ez az asszony, és azt is, hogy kirekesztett. Jézus a nő kirekesztőinek a veséjébe is lát, az asszony által nekik is üzen. Szomja csillapítására vizet kér az asszonytól, de látja annak szomját, azaz vágyát a szeretetre, a megtérésre, az elfogadottságra, az emberi bánásmódra, az erkölcsös életre. „Az asszony szomjúsága sokkal kínzóbb, mint Jézus szomjúsága a tikkasztó hőségben. Jézus csillapítani akarja az asszony szíve mélyén élő vágyat, tiszta lapot ad neki, az újrakezdés esélyét, és rábízza az örömhír terjesztését, ami istenemberi küldetésének célja.”

Magyar Balázs felhívja a figyelmet, hogy itt nem ismerkedésről, klasszikus férfi-női kapcsolat kezdetéről van szó, hanem gyógyító beszélgetésről, és „nagyon jó látni azt, hogy sehol egy vád, számonkérés, ítélet. Csak egy nyitó kérdés, befogadó pillantás.” Az orvos-pszichiáter lényeges momentumnak nevezi, hogy Jézus már a hatodik férfi az asszony életében, de ilyen rendkívüli személyiség még soha nem beszélt vele, s ez a nőt bizalommal tölti el, érzi, hogy Jézus segíteni akar neki. Magyar Balázs szerint ezzel a magatartással Jézus a papoknak is tanít, és fölteszi a kérdést: „Nem lehet, hogy a pap gyakran ott rontja el, hogy előbb akarja birtokolni, hatása alá vonni a nőt, csak utána tanítani? Nem lehet, hogy a nők előbb akarják próbára tenni a papot, mint Jézust látni benne?”

Varga László azt a kényes kérdést is felveti, hogy mit tegyen egy pap, ha beleszeret egy nőbe? Ilyenkor könnyen háttérbe szorul a lelki és a spirituális oldal, és önigazolásként csak a pszichológiai, szociológiai érvekre támaszkodik. A segítség ilyenkor az Istentől való függés tudatosítása lehet, vagyis a papnak szem előtt kell tartania azt, amit Pál apostol írt: „Semmi sem szakíthat el minket Krisztus szeretetétől…” (Róm 8,35; 38-39) „Élek én, már de nem én, hanem Krisztus él bennem!” (Gal 2,20) „Ha megsebződtünk, akkor a gyógyuláshoz vezető út első lépése a Krisztussal való kapcsolatunk helyreállítása” – írja Varga László. A papoknak is meg kell tanulniuk, hogy felismerjék Isten hangját a sok közül. „Naponta olvasni, elmélkedni a Szentírást, nem prédikációs készületként, hanem szeretetből, arra vágyakozva, hogy megismerjük és felismerjük Kedvesünk hangját… Ahhoz, hogy mit tenne Jézus a helyünkben, akinek a személyében állunk a világban, tudnunk kell, hogy mit tett és mit nem tett.”

Mária és Márta történetén (Lk 10,38–42) elmélkedve Kőrösiné Merkl Hilda tényként állapítja meg, hogy a mai embernek ritkán van „ideje” Jézus lábához ülni, imádkozni, csendben lenni, egyáltalán gondolkozni. Ebben mindannyian hasonlítunk Máriára.

Varga László atya Kalkuttai Boldog Teréz intelmeit tartja követendőnek a helyes sorrendet illetően: „hallgatás, ima, hit, szolgálat, szeretet, béke.” A szemlélődésben pedig felfedezzük, hogy Isten „sokkal jobban szeret minket, mint mi magunkat.”

Kapcsolódva ehhez, Magyar Balázs hangsúlyozza: bármikor bármelyikünk az Úr lábához ülhet, de ehhez lejjebb kell adnunk az Eeónkból, el kell felejtenünk én-központúságunkat: „Őt hallgatni. Őrá figyelni mindig. De szépen is hangzik, és milyen nehéz ez. Hiszen még egymás mellé sem merünk ülni, egymás lábát sem közelítjük.”

A kereszt tövében evangéliumi jelenetet (Jn 19,25–27) elemezve Varga László azt fejtegeti, hogy sokan várnak Istentől vigasztalást, de csak a világ végén, amikor az Úr igazságot szolgáltat választottjainak. „Elfelejtik, hogy Isten már itt és most kész megvigasztalni bennünket, mert Jézus nemcsak meghalt, hanem fel is támadt, és ma is nekünk szeretné ajándékozni Isten országának boldogságát!”

Kőrösiné Merkl Hilda szerint kereszt nélkül különös absztrakció lenne a kereszténység, s ez természetesen Isten kiválasztott szolgájára, a papra is érvényes. „Szolgálata nehéz és valóban kereszt, valódi meghalás sok profán dolog számára, melyek közül a világ szemében a szexualitás a legnagyobb.” A „Jöjj és kövess engem!” jézusi felszólítás azonban nem megfosztás a világi örömöktől, hanem egyedülálló lehetőség. „Az erre kimondott igenre a megfelelő válasz az Istentől érkezik és soha nem marad el.” Ám a világi hívőnek is fontos, „lelkiismereti kötelessége közösséggé válni a papok számára!”

Magyar Balázs felidézi: Varga László hét évig gondozott mozgássérülteket, majd súlyosan beteg édesapját is magához vette. Istentől megkapta mindehhez az „extra-prémium energiát.”

Kereszt és feltámadás természetes összetartozásáról Varga László így fogalmaz: „Krisztus bennünk való jelenlétének köszönheti mind a mai napig az Egyház az életét. A Föltámadottat is sebhelyek és szegek nyomai jellemzik. Neki köszönheti az Egyház az emberségét, még akkor is, ha gyenge és sebzett. Ez a mindennapokat betöltő valóság, amit Mária és a szentek élete tár elénk. Ők maradnak a legfontosabb példa arra is, mit is jelent szenvedni az Isten igazságosságáért.”

A katolikus lelkipásztor arra is felhívja a figyelmet, hogy Krisztus igaz követőinek – egyházi és világi személyeknek egyaránt – reálisan számolniuk kell azzal, hogy a politikai rendszerektől függetlenül mindig valamilyen mértékű üldöztetésben lesz részük, ugyanis „akiket betöltött az Isten országának békéje, igazságossága és öröme, az erről soha nem akar hallgatni, és kész az ellenségét is szeretni. Ez pedig minden időben zavaró, üldözendő, különösen olyan társadalmakban, ahol ellenségképeket gyártanak, és azokat kötelező elfogadni” (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír